Kopátsy Sándor EE 2017 05
23
Marx hibája ismét
divatba jött.
Marx azért lett a materialista
tudósból, erkölcsi elvei alapján idealista vallás próféta lett. Marx tudósnak
indult, de a saját vallásnak prófétája lett. A történelmi materializmus nagy
tudósa lehetett volna, ha elvéhez ragaszkodik. Nagy tudományos igazságra ismert
azzal, hogy a társadalom felépítménye az
alépítményétől determinált. Vagyis ami történik a társadalomban, annak oka
van. Ezen az alapon lehetett volna a politika valóban tudomány. Marxnak az lett volna a feladata, hogy
bebizonyítsa az eseményekről, hogy azok nem az akaratunktól függöttek, hanem
azt objektív okok hozták létre.
A társadalomtudománynak nem az a
feladata, hogy javaslatokat adjon, hanem az, hogy megmagyarázza miért történtek úgy a társadalmi események, ahogyan
történtek. Marx azonban erkölcsi elveket állított a politikusok elé, és azok
erőszakkal történő megvalósításától várta az ideális társadalom tökéletes működését.
Ezzel a materialista társadalomtudós
idealista forradalmár lett. Nem azt kereste, hogy miért zsákmányolják ki a
tőkések a munkásokat, hanem azt, hogy ez
a kizsákmányolás erkölcstelen, és erőszakkal felszámolható. Vagyis a
korának leggyorsabban fejlődő tőkés osztálytársadalomról, amit az ipari
forradalomnak, tehát egy technikai változásnak köszönhettük, azt állította,
hogy az a tőkések gonosz, erkölcstelen találmánya. Az emberi faj legnagyobb
előre lépését, az addig ismert társadalmak legjobbját a gonosz tőkések
találmányának minősítette, amit erőszakkal fel kell számolni.
Ez az állítás azonban a
materialista felfogás teljes felrúgása. Marx azt állította, hogy a korábban minden
a többi társadalomnál fejlettebb társadalom, annak nem volt objektív oka, a
világ eltévedt, ezt akár erőszakkal is, de az általa elképzelt ideális
társadalommá kell átalakítani. Ez olyan, mintha egy fizikus a gravitációt
ártalmas mesterkedésnek tartja, és javasolja, hogy változtassunk rajta.
A materialista tudós feladata csak az lehet volna, hogy feltárja milyen
okokból olyanok a tőkés osztálytársadalmak, amilyenek.
Miért alakult ki a tőkés társadalom?
Azért mert a feltalálók olyan
eszközöket, módszereket találtak fel, amiket csak nagy gyárakban, sok munkás
közti munkamegosztással lehet hatékonyan működtetni. Ezek a találmányok azonban sokkal kevesebb és kevésé képzett munkaerőt
és sokkal több tőkét, felhalmozott vagyont igényeltek. A társadalom ipari
termékekkel szembeni igényét kevesebb és kevésbé képzett munkaerővel, de
sokszorta annyi tőkével lehet hatékonyan megoldani. olyan társadalmak jöttek
létre, amiben a korábbi termeléshez szükséges munkaerő mennyiségi és minőségi
kereslete csökkent, a tőke iránti kereslet viszont sokszorosára nőtt. Ezért lett olyan felépítményre szükség, ami
ezt megvalósítja. Ezt a társadalmat nem a tőkések találták ki a maguk
számára, hanem olyan lehetőségek nyíltak meg előttük, amivel élhettek. Az ipari
forradalom vívmányait nem a tőkések találták ki, hanem azok kínáltak a tőkések
számára meggazdagodási lehetőségeket.
A materialista tudósnak azt
kellett volna bizonyítani, hogy a tehetséges mesteremberek kitaláltak olyan
gépeket, amelyek óriási ugrást tettek lehetővé a vállalkozók számára.
Ehhez hozzá kell tenni, hogy a sokkal olcsóbban termelt áruk kereslete
megnőtt. Az ipari forradalom azt eredményezte, hogy az ipari termékek, a
szállítások sokkal olcsóbbak lettek, ezért nagyobb keresletet, ezért ezek
sokkal szélesebb réteg számára váltak elérhetővé. Ezt jól jellemzi a tény, hogy
az ipari forradalom hatására átalakult a kereslet, a lakosság sokkal több ipari
terméket vásárolhatott. Az ipari termékek
ára csökkent, a fogyasztásuk megnőtt. A fejlett társadalmak lakosságának
életviszonyai, ha nem is olyan mértékben, mint száz évvel később, óriásit
javultak. Közművesítettek a lakások, elérhetőbbé, elviselhetőbbé váltak a
munkahelyek.
Ezt jól mutatja a testmagasság
emelkedése. A 19. század végére már a munkás magasabb lett, mint a paraszt. Ez
Marx korában azzal is jelentkezett, hogy Nagy Britannia hadihajóit át kellett
alakítani, a 18. században 160 centi volt a legénység magassága, a 19. végén
pedig 175. A
tűrhetetlenül kizsákmányoló nyugat-európai tőkés társadalom lakossága 15
centivel magasabb volt a világ átlagánál.
Mindenkit arra biztatok, hogy
néha nézze meg, hogy mikor és hol, milyen magasak voltak az emberek, hány év
volt a várható életkor.
A kereslet - kínálat alakulása,
Már a klasszikus közgazdaságtan
is elhanyagolta a kereslet és kínálat árakra gyakorolt hatását, pedig az árak
akkor is ingadoztak. A legfontosabb árut, a munkaerőt a gyakorlat ugyan áruként
kezelte, és ez volt a legfontosabb áru. Marx
mégis olyan árunak tekintete, aminek az ára nem a pacától, a keresetétől és a
kínálatától függ, hanem kizárólag attól függ, ki a munkaadó. Ezen is
túltett a marxista közgazdaságtan azzal, hogy a munkaerőt nem is áruként kezelte, hanem erkölcsi értéknek, amit
erkölcsösen kellene megfizetni. Marxnál fel sem merül, hogy a munkaerő is áru,
aminek árát s politikai hatalom valamiféle erkölcs állapon állapítja meg. Ez
független a minden áru esetében érvényes áralakításra, ami a kereslet és
kínálat egyensúlyát biztosítja.
Bármennyire egyértelmű, hogy az
árnak a kereslet és a kínálat egyensúlyát kell biztosítani. Marx ezzel szemben azt állította, hogy a
munkaerő árának a munkaerő értékét kell fedezni. Ennek érekében még az értékelméletét is felrúgta. A maxi elmélet szerint is a munkaerő árának az értékét, vagyis az újratermelését
kell biztosítani. Ez pedig azt jeleni, hogy ami bővítetten termelődik újra,
az az értékénél jobban van megfizetve. A
növekvő számú munkaerő tehát azt jelenti, hogy újratermelési költségénél
nagyobb jövedelemhez jut. Marxnak az eszébe sem jutott, hogy az általa
elképzelt ideális, kommunista társadalomban, hogyan növekedni a létszám. Pedig a megálmodott kommunista társadalom
népesdése lett volna a legjobb bizonyítása annak, hogy a kommunizmusnak nem
volt, nem lehetett realitása. Elég arra gondolni, hogyan alakul a népszaporulat, ha a munkások jövedelme jelentősen
megnő.
A munkások kizsákmányolása abból
fakadt, hogy többen és jobbak voltak annál, amire a tőkéseknek szükségük volt. A Marx által elképzelt kommunista
társadalomban a munkaerő mennyiségei és minőségi kínálata nőtt volna, a bérek
emelkedése okán pedig a keresletük csökkent volna. A marxista forradalmárok
magasabb bért, jobb munkakörülményeket akartak, de azzal nem számoltak, hogy ez
mekkora népszaporulattal, mekkora munkaerő kínálattal járt volna.
A fejlett társadalmak munkaerőigénye.
A tudományos és technikai
forradalom azzal, hogy a minőségi munkaerő
keresletét a kínálata fölé emelte, azok kizsákmányolása megszűnt. Kiderült,
hogy a jelenkor technikájának a hatékonysága egyre inkább a munkaerő
minőségétől függ. Egyetlen marxista sem mondhatja, hogy a jelenlegi fejlett
társadalmakban a munkaerő minőségi kétharmada kizsákmányolt. Szinte mindig
nagyobb a kerestük, mind a kínálatuk, a munkanélküliségtől sem kell félni.
Olyan jólétben élnek, amiről egyetlen forradalmár, vagy marxista tudós nem
álmodhatott.
Ugyanakkor a munkások alsó
harmadának foglalkoztatása alacsonyabb, mint a tőkés osztálytársadalmakban
volt. Indokolt volna az olyan
foglalkoztatási statisztika, ami a foglalkoztatási rátákat képzettségi
szintenként mutatná. A tőkés osztálytársadalmakban száz éve még nagyon
kevés volt a felső és középszintű munkás, a foglalkoztatási rátájuk mégis alig
különbözött az átlagtól. Ezzel szemben ma tízszer annyi a képzett munkaerő,
mégis magas a foglalkoztatása. A gyenge
minőségű bére pedig az átlaghoz viszonyítva egyre alacsonyabb, még sincs a
munkaerőpiacon kereslete. Ezzel el is jutottam javaslatom lényegéhez, hogy a piacos gazdaságban az árakat a kereslet
és kínálat aránya határozza meg.
Az érték hatékonyan nem használható fogalom.
Ahogyan az Országos Tervhivatalba
kerültem, azonnal hozzáláttam közgazdásszá képzésemhez. Harminc évesen elég
tapasztalom volt ahhoz, hogy a kor közgazdasági módszereit elhibázottnak
tekintsem.
Az első ütközésem a gyakorlattal
az erdészeti árak megismerése volt. Az ország tejhatalmú gazdasági vezetője,
Gerő Ernő, választ kért arra, miért tűnt el az értékes választékú fák, a
bútoripar igényeit kielégítő választék. Engem bíztak meg ennek a felderítésével.
Azonnal felvilágosítottak az erdészek, hogy a faárak okozzák a hiányt. Szovjet
mintára ugyanis bevezették nálunk is az önköltségi árakat. Minden választéknak
annyi volt az ára, amennyi a termelési költsége. Ez azt jelentette, hogy a
legolcsóbb a hámozási rönk volt, ami szinte semmi erdészeti munkát nem
igényelt. Ezzel szemben a tuskó drága, mert annak kiemelése, feldarabolása
nagyon munkaigényes volt. Ráadásul, a fanemek közt nem volt árkülönbség, tehát
az értékes diórönk ára ugyanaz volt, mint a századnyit sem érő nyárfa.
Ekkor tettem az első javaslatot,
hogy az erdészetben az önköltségi árról álljunk rá a világpiaci árarányokra.
Elfogták és azonnal bevezettük. Egyik évről a másikra megoldódott minden
panasz, és minden állami erőgazdaság élüzem lett.
Öt évvel később már ott
tartottunk, hogy a gazdaság egészében át kell térni a piaci árakra, bevezetni
az új gazdasági mechanizmust. Ennél messzebb menetelre azonban nem is
gondolunk. Ez is azt jelentette, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk.
Annak ellenére, hogy tisztában
voltam azzal, hogy az értékelmélet eleve hibás volt, megelégedtünk a kevéssel
is.
Az elméleti megoldás az lett
volna, ha feladtuk volna az árcentrumnak tekinteni az értéket, értéknek pedig az
előállítás társadalmi költségét.
Az áraknak nincs centruma, az kizárólag a kereslet és kínálat arányától
függ. Az a társadalom érekét szolgáló ár, ami mellett a kereslet és kínálat
közt egyensúly van. Lehet olyan áru és szolgáltatás, amiben állandó a hiány, de
olyan is, amiben állandó a felesleg.
A föld- és bányajáradék.
Az értékelmélet hibájára a föld-
és a bányajáradék hívta fel a figyelmemet. Máig senkinek nem jutott az eszébe,
hogy a járadékokat azért kényszerült bevezetni a klasszikus közgazdaságtan,
mert kiderült, hogy a termőföldben és a bányakincsbe állandó a hiány volt,
ezért az árak magasabbak voltak, mint a termelési költség. A mezőgazdasági és bányászati termékekben magyarázatot kellett adni
arra, hogy ebben a két ágazatban az árak a ráfordításnál magasabbak, ezt a
költségen kívül a föld- illetve a bányajáradékkal nagyobbak. Ezt ugyan már a
klasszikus közgazdaságtan is kitalálta. Azt mégis figyelmen kívül hagyta, hogy
a profit sem más, mint a tőke utáni járadék. A földjáradék a tulajdonos
számára ugyanúgy többletjövedelem volt, mint a profit, csak nem annak hívták. A
feudális társadalomban az uralkodó osztály jövedelmét földjáradéknak, nem
profitnak hívták. Ezt megtartották a tőkés társadalomban, a földbirtokos
esetében is. Még ellentmondásosabb volt, amikor a tőkés társadalomban még a
részvénytársaság formájában működő bányavállatok nyereségét profitként
tartották nyilván. Ezt Marxnak sem tűnt fel, hogy a bérmunkással dolgozó bánya,
vagy nagybirtok tulajdonosa is tőkés, akinek a nyeresége profit volt akkor is,
ha annak jelentős hányada járadék volt.
Marx mégis súlyt helyezett arra, hogy a profit forrása nem a tőkehiány,
hanem a tőketulajdon. Azt hirdette, hogy a profit csak azért van, mert a
tőke tulajdonosa tőkés. Ha a tőkésektől elvszik a tőkét, és akár az államnak,
akár a munkásoknak adják, akkor majd megszűnik a profit. Jogászként azt
vallotta, hogy a tőke csak azért tőke, mert tőkés a tulajdonosa. Nem értette meg, hogy a profit forrása
ugyanaz, mint a föld- és a bányajáradéké, hogy nincs annyi föld, bányakincs,
tőke, mint amennyit a társadalom igényel.
A két ideális ágazat.
Az oktatási reform kutatása során
jöttem rá, hogy a művészet és a hívatásos sport eleve, az osztálytársadalmak
mindegyikében gazdasági ágazatoktól független volt. E két ágazatban nem volt
osztály, nem volt örökletes a megszerzett pozíció. Ez a két ágazat eleve úgy működött, ahogyan a jelenkori fejlett
társadalmakban minden szektornak működni kellene. Ebben a két ágazatban a
legjobbak példátlan anyagi és erkölcsi elismerést élvezhettek, ugyanakkor az
ágazatban megélni akaróknak ezrede sem lehetett gazdag, a tizede is legfeljebb
megélhetett, 90 százaléknak más szakmákban kellett keresni a megélhetésüket. A
legjobb ezrelékük azonban kivételes társadalmi elismerést és jövedelmet
élvezett. Ezt azért hangsúlyozom, mert a politika és a társadalomtudomány ma is
a vállalkozásokban tehetségesek magas jövedelme felett háborog, de azt
természetesnek tartja, hogy a legjobb művészek és sportolók is óriási
jövedelmet és még nagyobb társadalmi elismerést élveznek.
A klasszikus közgazdaság
alapítóinál fel sem merült a tőkések kiemelkedő jövedelme. Az e felett való
botránkozást az anarchistákra bízták. Marx volt az első, aki felismerte, hogy
híveket könnyebb az irigységre, mint a logikára építéssel szerezni.
Jelenleg, a közgazdászok újra marxisták lettek. Legalábbis abban az
értelemben, hogy a magas jövedelme feletti felháborodásra építenek. Pár éve
a francia tudós, Piketty vetette fel a tőkejövedelmek elfutásnak a veszélyét.
A tárgyilagos mércéket nem használják.
Marx sem használta, pedig az ő
idejében ennek is volt reális alapja. Az ipari forradalom a munkások
életvitelében visszaesést hozott. A
társadalom egésze számára az ipari forradalom minden osztálytársadalomban a
technikai forradalomnál többet hozott, de nem a munkabérekben és a
jövedelemben.
A munkások többsége számára az
ipari forradalommal létrehozott gyáripar a céhiparral, de még a háziiparral
szemben is, az első kétszáz évben több hátránnyal, mint előnnyel járt. Mind a munkakörülményekben, mind az
életkörülményben visszaesés következett be. A céhrendszerben a mestereknek
magas társadalmi rangjuk volt. A munkaerő szakmai képzettsége is sokkal
magasabb volt, mint a gyári munkásoké. A gyermekmunka pedig jelen sem volt.
Erre a tényre két adat hívta fel
a figyelmemet.
Az ipari forradalom után kétszáz évig sokkal magasabb volt a városi
proletárok halandósága, mint a jobbágyoké. Ez több okra vezethető vissza. Ez
a hátrány a közművek és az egészségügyi szolgáltatások kiépítéséig, a 19.
század végig tartott. Az első kétszáz
évben a jobbágyokéhoz viszonyítva sokat romlott a gyárakban, bányákban dolgozó
proletárok munkakörülménye, de még a táplálkozása is.
A falusi házaknál rosszabb volt a
proletárok lakása és táplálkozása.
A gyermekmunka intenzitása és
ideje a gyárakban dolgozó gyerekek számára nagyságrenddel lett rosszabb, mint a
mezőgazdaságban.
Mindezt vitathatatlanná teszi a tény, hogy a proletárok tíz centivel
alacsonyabbak lettek, mint a falusi parasztok.
Marx volt az első tudós forradalmár, aki olyan vallást lapított, ami
már ezen a világon ígért boldogságot, nem a másvilágon.
Piketty a jelenkori Marx.
Meglepő módon a néhány éve
megjelent könyvét, mint a jelenkori Marx Tőkéjét fogadták. Abban valóban
marxista, hogy a legnagyobb vagyon tulajdonosok ellen érvel. Erről kijelenti, a
helyett, hogy bizonyítaná, hogy ez eleve rossz. Azt, hogy miért rossz rejtve
hagyja, bízik abban, hogy az gazdagokat a nem gazdagok irigyelik. A
stratégiájának először most jelennek meg a kritikái.
Kezdenek rájönni, hogy elmarad
annak a bizonyítása, hogy miért rossz a vagyon centralizációja.
Ma ötször annyi ember él a földön, mint száz éve. Ennek ellenére a
többen jobban és tovább élnek, mint száz éve.
Az átlagember várható életkora, testmagasága, testsúlya többel növekedett,
mint előtte hatezer év alatt. Száz éve még nem volt senki, aki ezt
el tudta képzelni.
Ezen belül az emberiség ötöde akkor elképzelhetetlen mértékben jobban
él. Ma az emberiség fele úgy él, hogy szívesebben éle a jóléti
társadalmakban munkanélküli segélyből.
Az emberiség másik ötöde, a kínaiak negyed század alatt többel
gazdagodtak, tovább élnek és iskolázottabbak lettek, mint valaki elképzelhette
volna. Talán maguk a kínai vezetők sem. Harminc év múlva olyan gazdagok
lesznek, mint az észak amerikaiak.
Piketty azt sem vette tudomásul,
hogy ezek a káprázatos eredmények az emberiség azon ötödében valósultak meg,
ahol az általa ábrázolt vagyonkoncentrációt illusztrálja.
A másik ötödben, Kínában a
dollármilliomosok száma 25 év alatt elérte a legfejlettebb társadalmakban
ábrázolt arányt. Ha nem engedik szabadjára a dollár milliomosok megjelenését,
nem lehettek volna ilyen sikeresek.
Arról még mélyebb a hallgatás,
hogy ez a példátlan csoda egy szegény, elmaradott kommunista diktatúrában vált
valóssággá. Az nagy nyilvánosságot kap, hogy 1990-ban összeomlottak a bolsevik
marxista diktatúrák, de arról hallgatnak, hogy Kínában ötször annyi lakos
piacosította a gazdaságát, és leállította a népszaporulatát, és példátlan
sikerrel fejlődik annak ellenére, hogy a marxista párt diktatúrája maradt.
Azt még nem közölte senki, hogy Európában a bolsevik rendszerek ugyan
összeomlottak, de ezzel sem lettek sikeresebbek. A többségük ugyan
demokrata lett, piacosította a gazdaságát, nincs körükben túlnépesedés, de a többségük számára a bolsevik kudarc
demokratikus kudarc lett.
Piketty művére visszatérve,
említést sem tett arról, hogy az elmúlt
száz évben, előbb vagy utóbb minden puritán nép gyorsan növekedett, de csak
azok. Mára nyilvánvalóvá vált, amit Max Weber jó száz éve megfogalmazott. „A jelkor társadalmait csak a puritán népek
képesek másoknál hatékonyabban működtetni.” Ezzel kimondta, hogy lehet akár
demokratikus, akár politikai diktatúra, minden más kultúrával szemben fölénybe
kerül.
Az egyéb előfeltételeket Weber
még nem említette, pedig voltak, és maradtak. A gazdaságnak piaci irányításúnak
kell lenni, és csak 1-2 ezrelékkel változhat a lakosság száma. Ez a két
feltétel az emberiség gazdag ötödében spontán megvalósult. Minden gazdag és
iskolázott puritán társadalomban leállt a túlnépesedés.
A keményen puritán lakosú, de még
nagyon szegény Kínában a gazdaságot piacosították, elengedték a gazdaság
piacsodását, ezzel lehetővé tették, amivel Piketty ijesztget, hogy sok lesz a
nagyon gazdag, és erőszakkal leállították a népesség gyors növekedést előidéző
gyermekvállalást. De azt is tudták, hogy a két reform csak akkor kezelhető, ha
a marxista párt diktatúrája megmarad. A
Nyugat liberálisai, akik elsődlegesnek tekintik a politikai demokráciát,
képtelenek megérteni, hogy Kínában, ha megengedik a politikai demokráciát,
nemcsak a reformok, a gazdaság piacosítása és a gyermekvállalás erőszakos
korlátozása megvalósíthatatlanok lettek volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése