Kopátsy Sándor                 PV                   2017 05 29

A házasságkötők életkora

Ötven éve olvastam először, hogy Franciaországban, a 15. században hány évesek voltak a házasságkötők. A férfiak 26-28, a nők 24-26 évesek. Vagyis tíz évvel a nemi érettségük után. Abban a korban a házasságon kívül született gyerekeket az egyház nem keresztelte, nem temette, a lakóhely sem számolt vele. Azt történészként tudtam, hogy a római katolikus egyház csak olyan jobbágy fiatalokat adott össze, akik számára a földesúr előtte jobbágytelket biztosított.

Ez az egyházi dogma azt jelentette, hogy a történelemben először a földbirtokos nem nagycsaládok, hanem kiscsaládok között osztotta fel használatra a földet. Ez a családforma csak a katolikus vallású Nyugat-Európában lett bevezetve. Kelet-Európában és a Balkánon a nagycsaládos jobbágyrendszer a megszűntetéséig fennmaradt.

A kiscsalád bevezetésének nem találtam nyomát még a vallástörténetében sem. Csak az egyértelmű, hogy erre a sötét középkor végén, amikor a búza és az árpa télállóvá és a természetes csapadékkal megelégedetté szelektálódott, és a szántóföldi termelésének kialakultak a technikai feltételei, a 9. század elején, Franciaországban. A Kárpát Medencében a honfoglalás idejére elterjedőben volt a gabonatermelés. Mi magyarok alkottunk először államot e térségben. De a magyar történelemben sincs nyoma annak, hogyan tértünk át a nomád törzsi szervezetre épült állattenyésztésről a falvak házaiban élésre, és a földesurak jobbágytartására.

Ehhez hasonló fontosságú társadalmi változást csak a jobbágyrendszer megszüntetése és az 1945-ös földreform volt, a történészek ennek ellenére máig megelégednek azzal, hogy a lakosság a pogányságról áttért a római katolikus vallásra, a sátraiból falvakon házakba költözött, és áttért a gabonatermelésre. Ezen túl első királyunk vármegyékre osztotta az ország területét. Annak nyoma sincs a kor történetében, hogyan lettek a pásztorok felett parancsoló törzsi vezetőkből jobbágytartó földesurak. Csak az nyilvánvaló, hogy néhány arisztokrata család már a pásztorkodás idején is rangos főúr volt.

De arról, hogy ez az átállás hogyan történt, fogalmunk sincsen. Az ugyan nyilvánvaló, hogy a pásztor társadalmakban nagycsaládok voltak, amikben a házasságokat korán, gyakran a nemi érettség előtt kötötték, a házasság a nagycsaládok fejeinek jogkörébe tartozott.

Arról, nemcsak a magyar, de az európai történelmében sem található nyom, hogy milyen feszültség származott abból, hogy a gyermekvállalás mintegy tíz évvel kitolódott. Arról, hogy a fiatalok nemi ösztönének az elfojtása hogyan hatott a társadalom életére, említések sincsenek.

Azt, hogy a nagycsaládos társadalommal szemben mekkora viselkedési változást jelentett a kiscsaládos rendszer, csak a bolsevik megszállás évtizedei alatt élhettem meg. Ennek hatása alatt lett a véleményem, hogy Nyugat-Európa azért volt fölényben a többi magas-kultúrával szemben, mert kiscsaládos volt. A kiscsaládos jobbágyrendszer volt az első fajunk történelmében, amelyik a gyermekvállalást jó tíz évvel kitolta, ezzel az első 2-3 szülés kimaradt. A kiscsalád számos előnye érvényesülhetett.

A felnőtt szülők voltak a családi gazdaság működtetői. Minden nagycsaládos rendszerben csak a már gyakran munkaképtelen öreg volt a családfő, az egyetlen jogi személy. Vele szemben az értéktermelők jogtalan alárendeltek voltak. Vagyis a tejhatalmú családfő rendelkezett a család tagjai által termelt érték, jövedelem felett. Vagyis a családon belül is jogtalanok voltak az értéktermelők.

A kiscsaládos rendszer másik nagy előnyét abban látom, hogy a potenciális gyermekvállalás 2-3 szüléssel alacsonyabb volt, tehát sokkal kevesebb halálokozás jellemezhette ezer éven keresztül a nyugat-európai társadalmakat.

Diákkoromban felmerült bennem a kérdés: Mi volt az oka, hogy az utolsó ezer évben az európai kultúra vívmányai, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, az ipari forradalom, a tudományos és technikai forradalom megállt a nagycsaládos társadalmak határán. Ma már tudom, hogy az új befogadására a kiscsalád sokkal könnyebben alkalmas, mint a nagycsalád.

Azt igazán csak öregen értettem meg, hogy a Nyugat, majd annak puritán népei, az angolszászok, a germánok és a skandinávok fölénye a puritán viselkedésükkel magyarázható.

A kiscsaládos társadalmak fölénye azonban csak azért vált óriási előnnyé, mert megkéstek a házasságok, ezzel a gyermekvállalás.

A házasságok kitolódása.

Ezt az írást az váltotta ki, hogy láttam egy statisztikát arról hogyan csökkent Magyarországon a házasságok száma. 1970-ben 96.6 ezer házasságot kötöttek, húsz évvel később 35.5 ezret! Szerintem ebben világrekordot állítottunk fel. Jelenleg nő, már elértük az 1970-es rekord felét. De még ez is világrekord lenne.

A csökkenés okai többségükben pozitívek.

Több nő szerez diplomát, mint férfi. Az iskolázottság növekedését a társadalmi fejődés egyik legjobb mutatójának tartom.

A diplomás nők szenvednek a legtöbb szakmai hátrányt a gyermekvállalásból. Még a Nők Lapja sem tesz említést arról, hogy a nők a gyermek vállalásuk esetében mennyivel nagyobb jövedelmet vesztenek és mannyivel nagyobb szakmai hátrányt szenvednek.

A szingli nők a jövedelmükből jobban megélnek. Arról, hogy a nők keresete alacsonyabb, mint a férfiké, kétszáz éves irodalma van. Arról most láttam statisztikát, hogy a szingli nők azonos jövedelemből jobban élhetnek, lényegesen többet megtakaríthatnak, mint a szingli férfiak. Az Egyesült Államokban a diplomás szingli nők kétszer annyi lakást vásárolnak, mint a diplomás szingli férfiak. Először láttam adatokat arról, hogy a nők számára sokkal kisebb előnyt jelent a házasság, mint a férfiaknak. Több ezer éven keresztül a nők voltak jobban érdekeltek a házasságban, mert sokkal kevesebbet, gyakran semmit sem kerestek.

Ennek a fordulatnak különösen megörültem. Fajunk történetében először a fejlett társadalmakban fordul elő, hogy a nők, minél iskolázottabbak annál nagyobb előnyben vannak a szingli férfiakkal szemben. A nők nagyobb szabadsága egyre inkább azon múlik, hogy milyen képzettséget szereztek, és milyen kevés gyermeket vállalnak.

A magasan iskolázott nők jelenleg minden fejlett társadalomban 1.5 gyermeknél is kevesebbet vállalnak. Vagyis fajuk kontraszelekciója azért történik, mert a nők nem kapnak megkülönböztetett támogatást a gyermekvállalásuk után. Ezen az óriási társadalmi kért okozó szelekción csak azzal lehet segíteni, ha az öregkori társadalmi támogatás, a nyugdíj nem az életkereseten, hanem a gyermeknevelés eredményén alapulna.

Húsz éve sokszor leírtam társadalommentő javaslatomat. Most is leírom.

Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, és az alsóban csak annyi, mint a felsőben, ötven év múlva még egyszer olyan fejlett társadalmak lehetnénk, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.

Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha a diplomás nők a gyermeknevelésük értékével arányos időskori ellátásban részesülnek. Sajnos, erre nem számíthatok.