2017. július 12., szerda

Az vallások minősítése

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 07 03

Az vallások minősítése

A reformáció 500. évfordulója felkeltette bennem a vallások politikai hatásának követését. Hetek óta úgy is nézem az ENSZ és a szaksajtó híreit, hogy milyen vallás áll mögötte. Ez nem először kerül nálam minősítésre. Az indítást Móricz Zsigmondnak köszönhetem. Az ő Erdély aranykorát bemutató regényei ragadtak meg. Neki köszönhetően korai felismertem, hogy a magyar történelem fénykora az oszmán felügyelet alatti Erdélyi Fejedelemség volt.
Ezen az úton jutottam el Erdei Ferencnek az alföldi városok paraszt polgárosodásának a megértéséig. A magyar történészek máig nem ismerték fel, hogy a történelmünket a beteges polgárhiányosság jellemezte.
Ebben jó fél évezreden keresztül szinte semmi lényeges nem történt. Az elsőt az oszmán megszállásnak köszönhetjük, amit a történelemfelfogásunk török igában töltött 170 éves rabságnak emleget.
Így vált általános álláspontommá, ha nincs másfél évévszázados török megszállás, szinte nyoma sem marad a reformációnak, és a települések a Hódoltság térségében nem lesznek helyi önkormányzatok, nem lesz parasztpolgárságunk. A Habsburg császárok Királyi Magyarországán nem volt megtűrt a reformáció, és nem voltak a parasztpolgárok által irányított önkormányzatok sem. Ha nincs oszmán megszállás, egészen másként, még kedvezőtlenebbül alakult a következő évszázadok történelme a Kárpát Medencében.
A magyar történészek az oszmán megszállást nemzeti tragédiának látják. Az ugyan igaz, hogy a Hódoltság és Erdély felett nemcsak a magyar királyok vesztették a politikai hatalmat, de megszűnt az ország kétharmadában a magyar politikai szuverenitás. Csak a megszállásnak köszönhetően válhatott viszonylag önállóvá a nyugti keresztény egyházak számára vallásszabadság szigetévé az Erdélyi Fejedelemség, és az Oszmán Hódoltság.

A vallás történelmi feladata

Történelmi materialista vagyok abban az értelemben, hogy a vallás is felépítmény, aminek az osztálytársadalmakban történelemformáló szerepe volt. Ami minden gyűjtögető társadalmakban jelen volt, azt szükségszerűnek fogadtam el. Az ember eleve nem vette tudomásul, hogy a földi élet befejeződik, ezért kitalálta a túlvilágot. Ez már a leander völgyi ember számára szükségszerű volt. Temetkeztek, tartották az őseikkel, a meghaltakkal való kapcsolatot.
A saját halottaikkal való foglalkozás csak az elefántokat jellemzi.
Szinte kezdettől így ítéltem meg a saját vallásomat is.
Soha nem kételkedtem abban, hogy a kor görög-római, mediterrán Európa vallását Szent Pálnak köszönhetjük, aki a zsidó vallás egy istenhitűségét rászabta a mediterrán Európára.
Engedményeket tett a görög-római vallás sok istenhitűsége felé. Ezt bennem a dél-itáliai élményeim erősítették meg, ahol a katolikus kereszténység sokkal mediterránabb, szent—pálibb formájában él ma is. Európa mediterrán népeinek nemcsak az első századokban, de még a reformáció idején is sok lett volna a zsidó és a mohamedán vallás kemény egyistenhite.
Ez nem jelenti azt, hogy már a reformáció idejében indokoltak lett volna néhány lépés megtétele a nemzeti nyelvek, a klérus polgárosítása, a nők egyenjogúsága, a papok házasodása, a gazdagság ambíciójának fékezése irányában. Ma ebben az irányban történő lépések természetesen, sokkal indokoltabbak lennének, mint a reformáció idejében.
A reformáció a nagykorúvá vált puritán nyugati népek kereszténység keresése volt. A következő ötszáz év megmutatta, hogy sikeres volt. Nem is azonnal, de az ipari forradalom győzelme után jelentően, a tudományos és technikai forradalom után egyértelművé vált. A jelenkorban fejlett, illetve másoknál sokkal gyorsabban fejlődő társadalmú országok csak a puritán lakosságúak.
Ma egyértelmű a puritán lakosságú államok fölénye.
Egyelőre a társadalom fejlettsége legjobb mutatójának, az ENSZ által használtat, az egy lakosra jutó jövedelemnek, a várható életkornak és az átlagos iskolázottságnak az eredőjét kell tekinteni. Ennek alapján a tíz legfejlettebb ország mindegyike protestáns, azaz puritán kereszténységű. A sorrendjük: Norvégia, Dánia, Svédország, Kanada, Finnország, Ausztrália, Új-Zéland, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. Mindegyik lakosságának többsége protestáns, de a társadalmi felépítményűek azok is, amikben jelentős latin és afrikai etnikum is van. A három utolsóban jelentős súlya van a katolikus vallásúaknak is, de azok is egyre inkább kénytelenek a puritán társadalmi felépítményhez igazodni.
Egyértelmű azonban a puritán keresztények többsége a skandináv államokban, amelyek az első ötből négy helyet foglalnak el.
A második tízben szerepelnek a germánok, Nagy Britannia és a már gazdag távol-keleti országok. Az elmúlt ötven évben a leggyorsabban fejlődő ötből négy konfuciánus. Az, pedig ami Kínában az 1990-es reform óta történik, még a skandinávok számára is elképzelhetetlen.
A latin országok legjobb helyezettje a 23. helyen Franciaország. Olaszország és Spanyolország északi fele is francia színvonalon volna.
Az európai mediterrán országok, és még sokkal inkább ezek latin-amerikai gyarmatainak útódai lényegesen a puritánok mögött vannak. Ha a germán katolikusoktól és Franciaországtól eltekintek, a katolikusok egy lakosra jutó jövedelme a protestánsokénak harmada sincs.
Jó száz éve Max Webernek a felismerése egyértelműen bebizonyosodott, hogy a Nyugat keresztények között csak a protestánsok hatékonyak. Weber figyelmét a 20. század küszöbén elkerülte, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak.
Ritkán idézzük azt is, hogy a 20. században Japán, e század második felében Dél-Korea, Tajvan és az elmúlt negyedszázadban Kína a protestánsoknál is legsikeresebbek lettek. Ma már egyre világosabb, hogy a 21. század közepére a Távol-Kelet megelőzi Nyugat-Európát.

A Távol-Kelet más típusú osztálytársadalom volt.

Témánk szempontjából a Távol Kelet konfuciánus népeinek erkölcsi magatartását nehéz vallásnak tekinteni. Ugyanakkor a keresztény Nyugattal összevetve mégis vallás. Ezt a problémát az okozza, hogy a Távol-Kelet társadalmai nem voltak klasszikus értelemben vett osztálytársadalmak. A korlátlan hatalmú uralkodók akaratát nem az uralkodó osztály, hanem az uralkodók akaratát az iskolázott alkalmazottai, a mandarinok valósították meg. Ezt a lényeges különbséget az európai történészek ma sem veszik tudomásul, ott az uralkodó osztály szerepét az iskolázott apparátus töltötte be.
Ezt mi, magyarok az oszmán megszállás alatt a magunk is átéltük. A szultán korlátlan hatalmát a nagy hatáskörű iskolázott tisztviselői hajtották végre. Ezek lefelé hatalmasak voltak, de csak, mint a szultán rabszolgái. A fiú utódok csak akkor juthattak hatalomhoz, ha az iskolákban, majd a gyakorlatban eredményesen szerepelnek. Ezt még a marxisták sem hangsúlyozzák, holott az osztályhoz tartozás vérségi, a mandarinok, az oszmán tisztviselők saját érdemük alapján voltak hatalmasok, de csak addig, amíg az uralkodó bizalmát évezhették. Annak rabszolgái voltak. Ezt tanulhattuk meg a bolsevik diktatúrában. Aki jó volt a pártvezetésnek, annak hatalma, hatásköre volt, de ha elvesztette a pártvezetés bizalmát az élete sem volt garantálva.
Ezzel szemben a feudális társadalomban a nemesség életét, sorsát nem veszélyeztette az uralkodó hatalma, ha nem politizált. Még inkább ilyen volt a dél-ázsiai kasztokra osztott társadalom, azzal a különbséggel, hogy ott eleve zártak voltak a kasztok, közöttük nem volt átjárás.
Gyér ismereteim szerint, a közel-keleti társadalmak a távol-keletiekhez hasonló módon működtek.
Egyiptomban az uralkodó osztály a papaság volt. Sajnos a képzésekről keveset tudunk, de ők voltak a hatalom birtokosai, az írástudók, a fáraó hatalmának végrehajtói. A mandarinok.
Az Oszmán Birodalom is a vallási klérust, valamint a katonai és közigazgatási vezetőket képző iskolarendszerben képzett apparátus volt.
A nyugati társadalomtudományok a Nyugat osztálytársadalmait tekintik a magas-kultúrák osztálytársadalmainak, ami sokkal közelebb volt a pásztortársadalmak vérségi tagoltsásához, mint az öntözéses földművelő magas-kultúrákéhoz mandarin, vagy kasztrendszeréhez.
A Távol-Keleten a császár hatalmát a mandarin iskolákban kiképzett adminisztrátorok gyakorolták, akik a császár rabszolgái, a császár bizalmát élvezve korlátlan hatalmú urak voltak.
Dél-Ázsiában pedig vérségi alapú kasztrendszer volt. Ezek a kasztok még a vérségi alapú pásztortársadalmaknál is merevebben felosztottak voltak. Ezekkel a nyugati társadalomtudományok még kevesebbet foglalkoznak.
A két amerikai kapás kultúra nem is volt igazán magas-kultúra, annak ellenére, hogy írástudásban, csillagászatban, építészetben azok szintjéig eljutottak.
Ezeket a kultúrákat nem is érthetjük meg az európai osztálytársadalmak rendszere alapján.
Az időszámításunk első évezredének végéig Európában magas-kultúra csak a Fölközi Tenger térsége volt. Ezt hibásan nevezünk európainak, hiszen a Közel-Keletnek ugyanúgy szerves része volt, mint Észak-Afrika.
Az első európai osztálytársadalmak a sötét középkort követő feudális társadalmak voltak. Ezt megelőzően Európa déli fele ugyan már a Közel-Kelettől kapott egy istenhívő keresztény lett, de ehhez még nem tartoztak a germán, az angolszász és a skandináv népek. Ezek keresztények csak akkor lettek, amikor a pásztorkodásról áttértek a földművelésre. A keresztény Európáról csak a középkori agrártechnikai forradalom győzelme után beszélhetünk. Előtte ugyanis Európa területének csak az a része lett keresztény, amelyik a közel-keleti kultúrájú Római Birodalom szerves része volt.
Csak a középkori agrártechnikai forradalom győzelme után lett Európa lakosságának többsége keresztény.
Mi a magyar történetet úgy tanítjuk, mintha mi a már keresztény Európához csatlakoztunk. Pedig az Alpoktól északra élő népek is csak az ezred végén lettek keresztények. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy Európa északi kétharmada csak akkor lett keresztény és feudális társadalom, amikor a pásztorkodásról áttértek a természetes csapadékra épült gabonatermelésre. Ez a gabonaterelés egy egészen más, új formája, a természetes csapadékon, a fagyos telet átélő szántóföldi termelés.
A magyar történészek sem hangsúlyozzák, hogy mi is az első olyan pásztornépek voltunk, akik felhagytak a nomád pásztorkodással, és szántóföldi gabonatermelők lettünk. Európában ezzel indult el az a gabonatermelő forma, ami a következő ezer év során a négy évszakos, mérsékelt éghajlatú térségeket hasznosító társadalmi élcsapat lett. A teljesen új termelési módnak az első társadalmi formája a nyugat-európai feudális, majd a tőkés osztálytársadalom lett.
Az európai feudális társadalom ugyan magas-kultúrájú lett, de Amerika és Óceánia felfedezéséig a kis Európára korlátozódott. Egészen az óceánok meghódítása, majd az ipari forradalomig Európa a klasszikus magas-kultúrákhoz képes másodrangú magas-kultúra maradt. Tízszer annyi ember élt az önözéses gabonatermelésből, mint a természetes csapadékkal termelt gabonán. A világtörténelmünk megértésének kulcsa lenne az a mutató, hogyan aránylott az öntözéses és a természetes csapadékra épült gabonatermelésből élők aránya. Csak akkor lett Európa a Nyugat a társadalmi fejlődés élcsapata, amikor Amerika és Óceánia is a Nyugat útjára lépett. Ez azzal kezdődött, hogy Amerika és Óceánia a Nyugat élettere lett. Előbb a természetes csapadékra épült gabonatermelő, majd a 20. századtól, iparosodott és politikai tekintetben is önálló, szuverén államok térsége lett. Ez előtt még a kereszténységet sem lehetett világvallásnak tekinteni.
Nagyon fontosnak tartom ugyan annak a hangsúlyozását, hogy a nyugat-európai feudális társadalom forradalmi jelentősége az volt, hogy az első kiscsaládos társadalom volt. Ez csak annak köszönhetően lehetett kiscsaládos, hogy a római katolikus, vagyis a latin szertartású kereszténység aktívan az első kiscsaládos vallás lett. Mint ilyen aktívan részt vett a kiscsaládos feudális társadalom kiépítésében. Érthetetlen módon szinte említése sem történt annak, hogy az európai kereszténység a 11. században azon az alapon szakadt ketté, hogy a kelet-európai társadalmak szinte a következő ezer éven át nagycsaládos maradt. Európa nyugati felén azonban megszületett az első kiscsaládos feudális társadalom.
Érthetetlen módon, a nyugati kereszténység meg sem említi magáról, hogy a 11. században a világ első kiscsaládos vallása lett. A nyugat-európai feudális társadalom volt az eddig nagycsaládokban élő fajunk első kiscsaládos osztálytársadalma.
Ez, az ipari forradalomig unikum maradt. A kiscsalád világuralma azonban csak akkor teljesedett ki, amikor a gyáripari termelés és az urbanizáció meghódította a nagycsaládos kultúrákat. Nem ismerek olyan felmérést, ami megmutatná, hogy jelenleg az emberiség mekkora aránya él már kiscsaládban. Véleményem szerint, csak a 20. század végén érte el a többséget. A lakosság számszerű többségénél is sokkal többet jelent a gazdaság és kultúra súlynak a nagyobb többsége. Jelenleg a világ katonai, gazdasági és tudományos erejének óriási többsége kiscsaládokban él.
Az elmúlt negyed században az elmaradt világban is példátlan urbanizáció történt, márpedig a városi társadalmak eleve kiscsaládosak.
Jellemző módon, említést sem teszünk arról, hogyan alakult a kiscsaládok aránya az emberiség egészén belül. Pedig fajunk történetében a legnagyobb változást a kiscsaládok térnyerése hozta létre. Nyugat-Európa csak akkor lett magas-kultúra, amikor kiscsaládos lett, és ennek a következménye az is, hogy ezt követően a Nyugat a társadalmi fejlődés élcsapata lehetett.
Annak még az említésével sem találkoztam, hogy a kiscsalád fölényét igazán csak a puritán kultúrájú népek hasznosították. Minden kiscsaládos társadalom gyorsabban fejlődött, mint a nagycsaládosok, és ezen belül a puritán népek fölénye is egyre nagyobb lett.
A Nyugat puritán népei, az angolszászok, a germánok és a skandinávok, fölénye csak a reformáció óta nőtt egyértelművé.
Ezt az írást is annak szántam, hogy megmutassam a protestáns vallások fölényét nemcsak az ortodox, de a latin népek kereszténységével szemben.

A puritánok fölénye.

Meggyőződésem szerint, a vallások minőségét az mérni, hogy a hívei más vallásokéhoz viszonyítva milyen jól, milyen sokáig élnek, és mennyit tanulnak, okosodnak. Ezzel szemben minden vallás vezetése a nagyságát a hívei számával méri, eltekint attól, hogy azok hogyan élnek.
Nekem a Tíz paranccsal is az volt a problémám, hogy az arra koncentrál, hogy minél jobb viszonyunk legyen az istenünkhöz. Minden vallás arra épült, hogy az isten elvárását hogyan lehet teljesíteni. Ezt pedig abban merítették ki, hogyan lehet jobban isten feltételezett elvárásait teljesíteni. Azon nem lehet vitatkozni, hogy van, vagy nincs isten, de azt elengedhetetlen volna tisztázni, hogy mit vár el tőlünk az isten. Olyan istent nem tudok elképzelni, amelyik elsődlegesnek azt tekinti, hogyan igazodunk a vallásunk parancsaihoz. Ennek ellenére minden vallás számára másodlagos, milyen szinten és meddig élünk, az elsődleges, hogy az istennek a vallásuk által meghirdetett elvárásaihoz minél jobban igazodjunk. Az isten létét nem vitatom, de azt nem tudom elfogadni, hogy az isten elsődleges célja az lehet, hogy az általa teremtett ember a szolgája legyen. Az istennek csak egy célja lehetett az emberrel, hogy az a saját érdekében cselekedjen. Minél jobban, minél tovább éljen. Ezért lett számomra egyértelmű, hogy az istennek is az tetszik a legjobban, ami az embereknek a legjobb. Ez a törekvés azonban az egyén számára csak az lehet, hogy nem a személyes célját, hanem a faja érdekét szolgálja. Az isten célja is az emberrel csak az lehet, hogy mint faj, minél jobban és tovább éljen.
Az istennek is csak az a társadalom tetszik jobban, amelyikben az emberek jobban és tovább élnek.

Mivel mérjük a fajunk feladatát.

Mivel a társadalmak fejlettségét egyelőre a legjobban az ENSZ három mutatója méri, azt a társadalmat tartom az istennek legjobban tetszőnek, amelyikben az emberek a leginkább boldogulnak, a legmagasabb az egy főre jutó jövedelem és vagyon, a leghosszabb az élet.
Az egy főre jutó jövedelem növelése az első társadalmi cél.
Ez eleve kizárja, hogy minden egyén a maga jövedelmét maximalizálja. Ezt az egyén csak addig teheti meg, ameddig ez nem sérti a mások jövedelmét.
Ez a törekvés azért csorbult az osztálytársadalmakban, mert a túlnépesedés volt az egy lakosra jutó jövedelem elsődleges akadálya. Mivel ezt a tényt egyetlen társadalom sem vette tudomásul, sőt minden társadalmi sejt a család, a település, a térség, az állam a versenytársaival szemben azzal akart előnyt szerezni, hogy túlnépesedik, a nagyobb létszámának köszönhetően erősebb a versenytársainál. Az, fel sem merült, hogy a létszámát az élettere eltartó képességének az optimumához kellene igazítani. Ennek az általános társadalmi célnak a fel nem ismerése okozta, hogy minden osztálytársadalmi szerveződés túlnépesedett, ez ellen azonban az erőszakos halálozás okozás kényszerébe került.
Nagyobb volt a családok, a teleülések, a térségek és a társadalmak létszáma, mint amennyi az élettere optimuma lett volna. A létszámának optimalizálását azonban egyetlen társadalmi szervezet, a társadalmi felépítmény, a politikai és a vallási hatalom sem fogadhatta el, mivel a versenytársai is egymásnál erősebbek akartak lenni. A társadalom minden elemének érdeke ugyan az lett volna, hogy a létszáma legfeljebb nagyon lassan növekedjen, de ezt egyetlen társadalmi egység sem vehette tudomásul, hogy mindegyikük érdeke a létszámuk stabilizálása, mert a vetélytársainál erősebbnek kellett lenni.

A fajunk túlnépesedése mégsem tudatos, hanem ösztönös volt.

A társadalom minden szervezeti egysége azért népesedett túl, mert az ember szexuális ösztöne olyan erős, amire a 25 év körüli várható életkor mellett szüksége volt. Ezért a fajunk eddigi életének mintegy 95 százalékában, amíg gyűjtögetésből élt, nem volt túlnépesedő, mert a szexuális vágya annyi születést eredményezett, amennyi mellett a létszáma viszonylag lassan változott.
A történészeknek azt kellene tudatosítani, hogy a gyűjtögetés mellett az életterek eltartó képessége a nem változó átlag körül nagyon ingadozott, de hosszú távon nem változott. Fajunk csak úgy szaporodhatott, ha új élettereket is meghódíthatott. Ennek lett az eredménye, hogy az utolsó jégkorszak végét jelentő felmelegedésig szinte minden természeti környezetbe berendelkezhetett. Csak úgy szaporodott, hogy új életterekben jelent meg. Vagyis a gyűjtögetés mintegy 150 ezer éve alatt fajunk agyának, kezeinek, hangképző képességének köszönhetően extenzíven szaporodott. Szinte minden élettérbe képes volt életfeltételeit megteremteni, de ott csak viszonylag gyér létszámban megélni.
Ezt Darwin sem ismerte fel, hogy az ember az új, a biológiai elődeivel szemben az előzőtől lényegesen eltérő életterekbe nem a mutáció és a szelekció útján, hosszú idő alatt, új fajjá válva rendezkedett be, hanem az eszének, kezeinek és hangképző képességének köszönhetően nagyon eltérő életmódokat alakított ki, ugyanakkor biológiai értelemben változatlan faj maradt.
Klímaváltozás.
Ezt az egyensúlyt borította fel a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés. Ennek hatására, az egyenlítő közeli térségektől eltekintve, a gyűjtögető emberek életterei jelentősen megváltoztak. Jelentős hányaduk úgy változott meg, hogy jelentősen csökkent a gyűjtögető életmód melletti eltartó képességük.
Ezzel szemben az életterek mintegy húszadában lehetővé vált az önözéses, szántóföldi gabonatermelés. A mérsékelt övezet déli, lényegében két évszakos, fagymentes részében, a tengerszint mintegy 70 méteres emelkedésének köszönhetően, gravitációs módon öntözhetővé váltak a folyamok síkságai.
Ennek köszönhetően a már évezredek óta kapásan termelt gabonafélék szántóföldi módon termelhetőkké váltak. Ezzel a gyűjtögető életterek mintegy húszadán megvalósulhatott az önözéses gabonatermelés. Ezeknek a lakosságot eltartó képessége mintegy százszorosa volt a gyűjtögetésnek. Ez a termelési mód nemcsak százszor nagyobb lakosságot tartott el, hanem azok várható életkorát meghosszabbította, az nagy lakosságsűrűség nagyságrendekkel megnövelte az egyedek közti munkamegosztást, tapasztalatcserét.
Ez a változás olyan gyors volt, hogy ezzel nem is foglalkoznak a történészek. Pedig a változás fajunk eddigi életében minőségi ugrást jelentett. Fajunk hirtelen túlnépesedő fajjá vált. Szaporább lett, mint amennyit el tudott viselni. A szaporasága akkora maradt, mint amire szükség volt a gyűjtögető életmódban jellemző 25 év körüli várható életkor mellett.
Tudatosítani kellene, hogy a gyűjtögető ember mintegy 150 ezer éven keresztül szinte változatlan várható életkorú volt. Az önözéses gabonatermelés mellett azonban lényegesen meghosszabbodott a várható életkor, ennek következtében felgyorsult a népszaporulat. Az öntözött gabonatermelésre áttért lakosság szaporodása felgyorsult, mert a várható élekor gyorsan nőni kezdett. A túlnépesedést fokozta, hogy a jobb élet reményében a gyűjtögetők is oda vándoroltak.
Valami olyan történt, ami most, amikor a vészesen lemaradó társadalmak lakossága a sokkal fejlettebb társadalmakba kíván áttelepülni.

Mivel mérhető a lakosság életének minősége?

Az ENSZ lelkesen folytatta a Népszövetség adatközlő tradícióját. Tíz évenként ünnepi kiadványokat is megjelentet. Nemek a 2010-ben Human Development Record, The Real Wealth of Nations cím alatt jelent meg. Ez óta szinte mindig ehhez fordulok. Ebben a 230 oldalas füzetben elképesztő gazdag anyagot találok arról, hol tartanak a tagországok.
A vallások hatalmasainak is ezt ajánlom. Ha valaki kíváncsi arra, hogy melyik vallás mögött milyen társadalmi eredmény áll, ebből kiolvashatja. Ebben 16 szempont alapján vannak a tagállamok rangsorolva.
Az adatok tömegében most tűnt fel számomra először, hogy külön mérték fel a férfiak és nők véleményét a saját rendszerükről. Kiderült, hogy a protestáns lakosságú államokban nincs lényeges különbség abban, hogy a férfiak és a nők hogyan vannak megelégedve a saját államuk rendszerével. Ezzel szemben minden katolikus vallású országban a nők megelégedettsége sokkal alacsonyabb, mint a férfiaké.

A vallási vezetőknek azt ajánlom, hogy be a hívők számának maximálására törekedjenek, hanem a minél magasabb életszínvonala, hosszabb élete, magasabb iskolázottsága legyen a céljuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése