Piacosítsuk a lakosság újratermelését. I.

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 06 20

Piacosítsuk a lakosság újratermelését.

I.

Amikor az 50-es években felismertem az áruk és szolgáltatások piacosítását, másodrangú feladatnak tartottam, hogy a jelenkori társadalmakban a lakosságot és a munkaerőt is árunak kell tekinteni. A bolsevik rendszer erőltetett iparosítása ugyanis mesterségesen kielégíthetetlen keresletet teremtett a munkaerővel szemben. 1953-ban ugyanis a bérek emelkedését a politikai terror, és a kikényszerített államkötvények vásárlása sem tudta megállapítani. Utólag sem látjuk be, hogy a munkások, a dolgozók hatalma elsősorban attól függ, hogyan aránylik a munkaerő kereslete a kínálatához. Mivel az erőltetett iparosítás, a veszteséges vállatok finanszírozása kielégíthetetlen keresletet teremtett a munkaerővel szemben, a vállaltok abban voltak érdekeltek, hogy másoktól munkaerőt csábítsanak el. A bérek fedezet nélküli emelkedését meg kellett állítani.

Ezért elkerülhetetlenné vált az átlagbér emelkedés bevezetése.

Ez azonban azt eredményezte, hogy mesterségesen megnőtt a gyenge minőségű munkaerő kereslete. Az átlagnál jobb munkaerőt csak akkor lehetett felvenni, ha ugyanakkor két átlagnál olcsóbbat is felvettek. Ezen akkor háborogtunk, még nem ismerhettük fel, hogy a gyenge minőségű munkaerőt akkor is társadalmi érdek foglalkoztatni, ha nem termeli meg a foglalkoztatásával járó vállalati költséget. Erre csak a liberális, a veszteséges vállatokat leállító rendszerváltás tanított meg.

A tudományos és technikai forradalom.

Az 50-es években még fogalmunk sem lehetett arról, hogy milyen alapvető módon megváltoztatta a puritán társadalmak alépítményét. A 20. század második felében a puritán társadalmak felében megszűnt a túlnépesedés és kielégíthetetlen kereslet jött létre a munkaerő minőségi négyötödében. Kiderült, hogy a tudomány és a társadalom fejlettség bizonyos szintje felett spontán leáll a túlnépesedési nyomás, a családok a létrejött gyermekvállalási támogatás ellenére sem vállalnak annyi gyermeket, ami túlnépesedést, a munkaerő túlkínálatát eredményezné.

Hol állt le a túlnépesedés?

Ahol a családok nagy többsége számára rendelkezésre állnak a fogamzásgátlás eszközei. Ennek nemcsak anyagi, de kulturális feltételei is vannak.

Ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollárt. Egyelősre nem ismerünk olyan társadalmat, amiben ennél alacsonyabb jövedelem mellett leállt, de akárcsak leállítható lett volna a túlnépesedés.

Ahol az iskolázottság meghaladja a 12 évet. Ezt is tényként kell elfogadni.

A két utóbbi minden országon belül igaz. Nincs jelenleg olyan ország, amelyiken belül a gyermekvállalás nem fordítottan arányos a szülők jövedelmével és iskolázottságával. Érthetetlen, hogy nem találtam olyan országot, ahol a gyermekvállalás nem fordítottan arányos a szülők jövedelmével és iskolázottságával. Jelenleg a gyermekvállalás ott is kontraszelekciós, ahol nincs túlnépesedés. Ha egyetlen adattal kellene bizonyítani, hogy jelenleg minden társadalomban a gyermekvállalás kontraszelekciós, mivel az legjobb gyermeknevelő anyák a diplomások, és ezek termékenységi mutatója sehol nem haladja meg az 1.5 gyermekvállalást. Ez azt bizonyítja, hogy minden társadalom sokkal eredményesebben fejlődhetne, ha a gyermekvállalást nem darabszáma, hanem minősége alapján támogatná a társadalom.

Csak évtizedek múlva döbbentem rá, hogy a tudományos és technikai forradalom, a lakosság és a munkaerő újratermelése tekintetében döntő fordulatot hozott. Az osztálytársadalmak legnagyobb problémája abból származott, hogy a termelésből megélésre való áttérés azzal járt, hogy a lakosság, ezzel a munkaerő spontán szaporulata nagyságrenddel meghaladta az életterek eltartó képességének növelhetőségét.

Amíg az ember is gyűjtögetésből élt, minden biológiai elődjéhez hasonlóan, stabil létszáma körül ingadozó faj volt. A haladósága és a szaporasága egyensúlyban volt. A homo sapiens azonban fejlett agyának, fejlett kezeinek és fejlett kommunikációs képességének köszönhetően képessé vált arra, hogy életformáját gyorsan a természeti környezetéhez igazítsa. Ezt a csak az emberre jellemző képességet Darwin sem ismerte fel. Az ember lett az első faj, amelyik nem a mutáció és szelekció útján úgy idomult a környezethez, hogy új fajjá vált, hanem a viselkedését nagyon gyorsan, néhány generáció alatt, a környezethez igazította a nélkül, hogy mind faj genetikailag is változott volna.

A genetikusak sem hangsúlyozzák, hogy az ember az első, és minősségben nagyon más faj lett azzal, hogy nagyon eltérő módon él, táplálkozik, de ennek ellenére változatlan faj marad. Ennek a képességének köszönhetően fajunk néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetben képes volt megélhetését biztosítani. Minden élettérben másként élt, és másként igazodott az élettere eltartó képességéhez. A fagyos tundrán nagyon alacsony, a termékeny trópusokon nagyobb, de még mindig nagyon ritka népességben. Amint viszonylag nagyon gyorsan berendezkedett az életterében, ott a létszáma alig változott. Ez azt jelentette, hogy a várható életkor valahol a húszas évek közepén stagnált. Ezen a várható életkoron maradva fajunk szaporasága változatlan szint körül ingadozott. Ez a létszám megfelelt az életterek eltartó képességének. Ez Ausztráliában vált számomra világossá. Ott az ember mintegy negyvenezer éve jelent meg, szinte minden élettérbe képes volt berendezkedni, de ennek szintje nem változott, mindaddig, amíg a modern ember meg nem jelent, és behozta fejlett ismereteit. Ott tanultam meg, hogy az ember nem egymástól tanulta meg az életterekbe történő beilleszkedés módját, hanem mindenütt, egymástól függetlenül megtanulták annak feltételeit, például beszédet. Megdöbbenve tapasztaltam meg, hogy negyvenezer év alatt mintegy 500 nyelv jelent meg. A nyelvészek szerint, e nyelvek nagy többsége egymástól függetlenül alakult ki. Ez arról győzött meg, hogy az ember fejlett agyának köszönhetően egymástól függetlenül két lábra állt, szerszámokat készített, hasznosította a tűzet, és egymással kommunikált.

Ez adott magyarázatot arra, hogy fajunk fejlődése nemcsak az ismeretek cseréjének, hanem elsősorban annak köszönhető, hogy az ember a fejlett agyának igényeit hasonló helyzetben spontán hasonló módon elégítette ki.

Ezt azon tanultam meg, hogy a haszonnövényeket minden kultúra egymástól függetlenül felismerte.

A kultúrnövények kiválasztása, felhasználása egymástól függetlenül, önállóan történt. A klímaváltozás előtt sok ezer évvel minden kultúrának voltak kapásan termelt kultúrnövényei. Eurázsiában nem egymástól tanulták a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai és a közel keleti népek a haszonnövényeket. Még inkább egyértelmű, hogy Amerikába a burgonya, a kukorica, a bab, a paradicsom vált kapás kultúrájú haszonnövénnyé. De még Eurázsiában is minden kultúra ragaszkodott a maga növényeihez.

Ezért tartom indokoltnak, hogy a tapasztalatok átvételénél fontosabb szerepet játszott az ember ösztönös viselkedése. Vagyis az ember minden hasonló helyzetben hasonlóan viselkedett.

Klasszikus példám a rizsnek és a búzának egymástól független önözéses terelése. A felmelegedés hatására jelentősen, mintegy 70 méterrel felemelkedett a tengerek szintje, ezzel gravitációsan öntözetővé váltak a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai és a közel-keleti folyamok völgyei. Ezt a kínálkozó alkalmat a három önözéses gabonatermelő kultúra felismerte. Nem egymástól tanulták, hanem a maguk fejével éltek az alkalommal.

A három eurázsiai önözéses kultúra azonban tejesen új helyzetet teremtett, közel százszorosára növelte a gyűjtögetéshez képest a lakosságeltartó képességet. A jobb életfeltételeknek a várható életkor növekedés lett a következménye. Nagyon örülnék, ha a demográfusok készítenének olyan ábrát, hogyan függ a várható életkortól a szaporodásunk. Ebből kiderülne, hogy a néhány évvel hosszabb várható életkor már népességrobbanást eredményezett.

Ezt meggyőzően bizonyítja, hogy az önözéses gabonatermeléssel szinte párhuzamosan megjelentek a közmunkák, vagyis a túlnépesedés, a többség szegénységének fokozása, a fegyveres emberpusztítás, valamint a tudásvágy üldözése. Márpedig, ha a termelésből élés hozta létre a túlnépesedő társadalmakat, amelyek fokozták a többség nyomorát, növelték az erőszakos halálokozást és a tudáságy üldözését, kikerülhetetlen, hogy az osztálytársadalmak közös karaktere a túlnépesedésből fakadt. Ennek ellenére az osztálytársadalmak kritikusai a tömegek nyomorát, a háborúzást és a tudásvágy üldözését elkerülhető negatív jelenségnek tekintik. Senki nem vetette fel, hogy ezek az osztálytársadalmak túlnépesedéséből fakadó szükséges, kikerülhetetlen társadalmai feladatok voltak és maradnak minden túlnépesedő társadalomban.

A történelmi materialisták, élükön Marxszal, joggal azt hirdetik, hogy a társadalom felépítményét az alépítményük determinálja. Vagyis determináltak, márpedig ami determinált, annak az okát kell megszüntetni. Tehát, ha az osztálytársadalmak felépítményét a túlnépesedése determinálja, akkor annak megállítása nélkül nem lehet a társadalom szervezett halálokozást és tudásüldözését felszámolni.

Mi mutatja, hogy a jelenkor fejlett társadalmak mások?

Elég volna, az osztálytársadalmak és a jelenkori fejlett társadalmak újra elosztását szembe álltani.

Minden osztálytársadalomban a társadalom az uralkodó osztály javára, a dolgozók kárára osztott el. Kezdetben az jövedelem elvonását az uralkodó osztály maga végezte. A rabszolgatartó, és a földesúr maga vonta el megtermelt jövedelemnek jelentős hányadát, adóval és szolgáltatásokkal. Ezekben a társadalmakban az elvont jövedelemmel a rabszolgatartó és a földesúr maga rendelkezett, ugyanakkor a fegyverkezés költségét magára vállalta.

A tőkésosztály azzal változtatott a kizsákmányoláson, hogy a lakosság jövedelmének elvonását az államra bízta. Megelégedett azzal, hogy a tőkehiányból fakadó jövedelemmel maga rendelkezzen. Az állam pedig vállalja magára az osztálytársadalom feladatainak ellátását, és teremtse meg a közigazgatás, a hadsereg és a bíráskodás ellátásához szükséges forrásokat a lakosság adóztatásával.

Az össznépi társadalom feladatai.

Az osztálytársadalmak létét a túlnépesedés kényszerítette ki. A társadalomtudományok azonban nem voltak következetesek, nem keresték annak az okát, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata a halálokozás volt. Ennek érdekében kellett a többség nyomorát fokozni, háborúzással emberéletet és a szegénységet fokozni, és üldözni a tudásvágyat.

A 20. század második felében az osztálytársadalmat kikényszerítő ok, a túlnépesedés megszűnt a Nyugat és a Távol-Kelet már gazdag és iskolázott társadalmaiban, leállt a túlnépesedés annak ellenére, hogy a gyermekvállalást a társadalom egyre jobban támogatta. Bebizonyosodott, hogy az osztálytársadalmak addig nem számolhatók fel, amíg a lakosság túlnépesedik. Amikor a túlnépesedés a társadalom akarata nélkül, spontán megszűnt, spontán teljesen új társadalmak jöttek létre. Annak ellenére, hogy a jelenkori fejlett, nem túlnépesedő társadalmak minőségileg mások, a társadalomtudományok ezt nem veszik tudomásul, mert a politikai demokrácia megmaradt. Ezek azt sem veszik tudomásul, hogy közben 1990 óta az emberiség másik ötöde, a még szegény Kína is új társadalommá alakult át annak köszönhetően, hogy piacosította a gazdaságát és erőszakkal leállította a túlnépesedését. A kínai reform azt bizonyítja, hogy a puritán viselkedésű nép, ha meg tudja állítani a túlnépesedését és piacosítja a gazdaságát elképzelhetetlen társadalmi hatékonyságot érhet el.

Az ipari forradalom óta a puritán Nyugat példátlan fejlődést ért el alig 300 év alatt. A tudományos és technikai forradalom vívmányai a már gazdag puritán Nyugat és a Távol-Kelet országait egy lakosra vetítve többel vitték előre, mint az osztálytársadalmak az előző ötezer év alatt. Most azt láthatjuk, hogy Kína az emberiség másik puritán ötödét száz év alatt a legfejlettebbek szintjére emeli.

A 20. század közepére már az várható, hogy az emberiség kétötöde elképesztően gazdag és iskolázott, de nem túlnépesedő lesz. Az emberiség másik háromötöde lassulva, de elviselhetetlenül tovább szaporodik, de egyre jobban lemarad. A viszonylagos lemaradása nőni fog és egyre több lesz az olyan lakos, aki még az élete kockáztatása árán is a fejlett világba akar menni. Ma közel kétmilliárdra becsülöm azok számát, akik számára egyelten jövőkép marad, hogy a fejlett világba bejuthat. Ezek fele már ma is olyan társadalmakban él, amelyek feltételek nélkül milliós nagyvárosokban laknak, de ezek száma a század közepére megkétszereződik.

Megoldás azonban nincsen, mert a fejlett társadalmak ugyan nem szaporodnak, de az olcsó munkaerő befogadására egyre alkalmatlanabbak. Nem túlnépesedett élettér lényegében csak Észak-Ázsiában, Észak-Amerikában és Ausztráliában van. Ugyan Latin-Amerika is viszonylag alul népesedett, de ott a belső népszaporulat messze meghaladja a befogadó kapacitásukat. Ebben a térségben is kontraszelekciós a népszaporulat, az indián őslakosság, a négerek, valamint a latin népeknek a gyenge minősége szaporodik. Ezek felvételére is képtelenek, nemhogy Dél-Ázsiából, a Közel-Keletről és a Szahara alatti Afrikából befogadjanak.

A túlnépesedő társadalmak viszonylagos katonai ereje.

Az osztálytársadalmak viszonylagos katonai ereje rohamosan csökken. Ma már a fejlett világ jövedelmének 1-2 százalékából olyan haderőt képes fenntartani, amivel az elmaradt társadalmak akkor sem lehetnek versenyképesek, ha az utóbbiak a nemzeti jövedelmük 10-20 százalékát fordítják fegyverkezésre.

A történészek ugyan az indokoltnál sokkal többet foglalkoznak a hadviseléssel, a háborúkkal, a lényeges fordulatot azonban nem látják. Az osztálytársadalmak történetében csak az ipari forradalom után vált a haderejük viszonylagos erejének megfordulása. Előtte mindig a pásztortársadalmak jelentettek nagyobb katonai erőt. Amíg a katonai erőt a lovasság jelentette, a földműves népek viszonylag erőtlenek voltak. A fordulatot csak a lőpor és a gépesítés hozott. Ezzel nemcsak megszűnt az elmaradt társadalmak, főleg a pásztornépek katonai fölénye. Igazi fordulatot azonban csak a tudományos és technikai forradalom hozott. Jelenleg a korszerű fegyverzetet csak a fejlett társadalmak képesek legyártani és hatékonyan működtetni. Ezért szűnt meg a fejlett társadalmakban a hadkötelezettség.

Alig kap visszhangot a modern hadsereg felállításának és műkötetésének viszonylagos költség igénye. Az Egyesült Államok ma a költségvetésének alig 4 százalékát fordítja fegyverkezésre, de ezzel is példátlan katonai fölényben van. A többi fejlett társadalom hadikiadása 1-2 százalék, de ezzel is katonai fölényben vannak az elmaradt világ bármelyik társadalmával szemben. Ma a világon két olyan ország van, ahol a katonai kiadások meghaladják a nemzeti jövedelmük 5 százalékát, Izrael és Dél-Korea. Ezek ennek ellenére a világ legsikeresebb tizedébe tartoznak.

Izrael katonai kiadásainak többségét a gazdag államokban, főleg az Egyesült Államokban élő zsidóság fedezi. A haderejük azonban nemcsak a korszerűségének köszönheti példátlan fölényét, hanem a legénység minőségi fölényének. Alig foglalkozunk azzal, hogy Izrael katonai biztonságban van a százszor népesebb arab világban, mert azok kezében még a hasonló, megvásárolható fegyverzet sem versenyképes.

Dél-Korea a nemzeti jövedelmének 25-30 százalékát fegyverkezésre fordító Észak-Koreával azért marad versenyképes a hadereje a nemzeti jövedelmének ötöd akkora hányadából, mert hatékonyan piacos a gazdasága. Ez a két ország ritkán idézett példája annak, hogy mint jelent a gazdaság piacosítása. Ötven évvel a koreai háború után, amiben a dél csak azért volt képes fennmaradni, mert az Egyesült Államok megmentette. Akkor Korea két fele között nem volt fejlettségi különbség. Ma viszont Dél-Koreában 16-szor magasabb az egy lakosra jutó jövedelem.

Ez a tény és az 1990-ban bevezetett kínai reform az illusztrációja annak, hogy mennyire nélkülözhetetlen a gazdaság piacossága. Ez minden érvnél jobban bizonyítja, hogy a bolsevik rendszer is azért omlott össze, mert a gazdasága nem volt piacos. A bolsevik rendszer ugyan nem érhetett volna el dél-koreai színvonalat, mert a lakossága nem volt olyan puritán, mint a koreai nép. De a Szovjetunió ortodox keresztény és a mohamedán kultúrájú népei számára jobb megoldás lehetett volna, mint a politikai demokrácia. Ma nincs olyan ortodox keresztény és mohamedán kultúrájú utódállam, ami hatékonyabbnak bizonyult a bolsevik rendszerének összeomlása után, mint ahol tartott a Szovjetunió részeként. Ehhez még az is hozzá kell tenni, hogy a szovjetunió nem azért omlott össze, mert versenyképtelen volt, hanem azért, mert Észak-Korea módjára erejét meghaladó módon fegyverkezett.

Máig nem adta egyetlen bolsevik társadalomtudós, aki felmérte volna, hogy hol tartott volna a Szovjetunió 1990-ban, ha a fegyverkezésre csak akkora hányadát fordítja a nemzeti jövedelmének, mint a négyszer gazdagabb Egyesült Államok, és a gazdaságát legalább annyira piacosítja, mint a csatlós Magyarország a szovjet felügyelet és az egy pártrendszerben is megtehette. A liberális Nyugat ma is csak átkosnak hívja azt a bolsevik rendszert, amiben sokkal jobban teljesíthetett volna, mint ahogyan az utódállamok teljesítenek.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a Nyugaton sikeres demokráciák csak annak köszönhetik sikerüket, hogy ezer éve viszonylag erős polgárságuk volt. Erős polgárság nélkül nem lehetséges a hatékony demokrácia.