2017. augusztus 22., kedd

Kína lelkiismerete

Kopátsy Sándor                 PP                   2017 07 21

Kína lelkiismerete

A The Economist címlapon méltatja LIU XIABOBO Nobel díjas kínai értelmiségit annak alkalmából, hogy halálos betegségére tekintettel kiengedték a börtönből, és házi őrizetbe várhatja a halálát. Azt, hogy az 1.300 millió lakosságú Kína egyetlen Nobel díjasa lett, eleve kétkedéssel fogadtam annak ellenére, a Nyugat vitathatatlanul legnagyobb díját ő kapta meg, eleve aggályosan fogadtam. Számomra ugyanis egyértelmű volt, hogy a 20 század politikai óriásai között legfeljebb Lenint, Rooseveltet, Maót és Tenget, lehet említeni.
Amennyire egyetértek azokkal, akik a Nobel díjat a világtörténelem legjelentősebb díjának tartják, és szinte etalonnak lehet tekinteni, hogy ezzel a díjjal kitüntettek számával mérik a világban az országok szellemi nagyságát, annyira hibásnak tartom, hogy politikai és irodalmi nagyságokat is kitüntetnek. Ezekkel nem fogják a Svéd Tudományos Akadémia történelmi szerepét. A tudomány nagyjainak felismerésében jól vizsgáztak. Különösen a fizikában, a matematikában, a kémiában elég megbízható a teljesítmény mérhetősége.
A művészeti és a politikai teljesítményekben azonban közismerten megbízhatatlan a kor ítélete. Azt sem értettem meg, hogy a művészetek közül miért az irodalmat emelték ki.
Még nagyobb hiba volt a politika áldozatait Nobel díjjal jutalmazni.
LIU XIABOBO kiemelése eleve kockázatos volt. Ő azért kapott Nobel díjat, mert mártír volt azok között, akik az 1990-es kínai reform során politikai demokráciát is követeltek. Akkor még hihették a svéd akadémikusok, hogy demokrácia nélkül sikertelen lesz a reform, de annak a világtörténelemben is példátlan sikere után ezen a véleményen maradni, ostobaság lett.
Számomra az 56-os magyar forradalom tapasztalta egyértelművé tette, hogy a kínai reform csak akkor lehet sikeres, ha megelégszik azzal, hogy piacosodik a gazdaság, és megállítható az elviselhetetlen túlnépesedés.
Ugyan abban sem bízom, hogy a piacosítás sikerülhetett volna akkor is, ha bevezetik a politikai demokráciát. Abban már nem vagyok biztos, hogy Kína politikai egysége fenntartható lett volna akkor is, ha több párt között folyik a politikai harc.
Arról pedig meg vagyok győződve, hogy a gyermekvállalás korlátozása demokratikus politikai környezetben megoldhatatlan lett volna. Márpedig az évente 30 millióval növekvő lakosság önmagában lehetetlenné tette volna a gazdasági sikert. Ez nemcsak politikai okokból volt lehetetlen, hanem azért is, mert ennyivel több embert felnevelni, városba költöztetni, számukra munkaalkalmat teremteni, példátlanul teljesíthetetlen feladat.
A liberális közgazdászok nem tanulnak India példájából. Ennek a birodalomnak a gazdasága közel úgy növekszik, ahogyan Kínáé, de az egy lakosra jutó jövedelme és vagyona negyed század után a Kínáéval hasonló szintről a harmadára zuhant. Azt ugyan nem lehet bizonyítani, de meggyőződésem, hogy India még a latin amerikai szintre sem fog felzárkózni. Kína pedig megállíthatatlan abban, hogy a század közepére az Egyesült Államokhoz mérhető szuperhatalom lesz.
LIU XIABOBO pedig egy elfelejtett, a realitástól elszakadt kínai.
Évtizedek óta az a véleményem, hogy az utókor története négy politikai személyre fog emlékezni.
Lenin történelmi szerepe a leginkább vitatható. Abban ugyan soha nem hittem, hogy az 1917-es proletárforradalom győzhet. A nagycsaládos, ortodox keresztény Kelet-Európa, és a Balkán népei eleve alkalmatlanok arra, hogy a világ élvonalába kerüljenek. Ez még akkor is teljesen reménytelen lett volna, ha Lenin húsz évvel tovább él, és az utódja nem egy gátlásossága okán zsarnok Sztálin. A gazdaságot piacosító marxistákat a kevésbé fejlett társadalmak sikeres átalakítóinak tartottam. Ezzel magyaráztam, hogy a skandináv népek jóléti marxizmusa sikeres. Lenin azonban nem lett volna történelmi személyiség, ha a kínai marxisták nem fogadják meg a tanácsát, a gazdaság piacosítását, nem lesznek a világ legnépesebb etnikumának a leninistái.
Számomra az 1953-as mechanizmus is egy piacosított gazdasággal működő marxista kísérlet volt, ami ekkor is jelentételen marad, ha meg tudjuk valósítani.
Roosevelt azért lett a század kiemelkedő politikusa, mert felszámolta a gyarmati rendszert. Ennek érdekében még a sztálinista Szovjetunióval is szövetkezett. Ennek köszönhetően nemcsak a gyarmatbirodalmak lettek egy ranggal kisebbek, hanem az egész protestáns Nyugat a társadalmi fejlődés élcsapatává válhatott. Rooseveltnek köszönhetjük, hogy a nyugati demokráciák kibontakozhattak. Azt a világgazdaságot, ami korunkat jellemzi, neki köszönhetjük.
De minden egészen más úton alakult volna, ha Roosevelt Amerikája nem győzi le Európában a fasiszta, imperialista Németországot, és Ázsiában az ugyancsak fasiszta, imperialista Japánt, és nem menti meg a náci Németországtól a bolsevik Szovjetuniót.
Mao világpolitikai szerepe is az utódjának köszönhető. Ő ugyan egy gazdaságát is politikai erőkkel mozgató Kínai Birodalmat épített, de ez lett az alapja annak, amint Teng megvalósított. Lenin és Mao nélkül nem emelkedhetne fel szuperhatalommá a kommunista Kína.
Teng lett a 20. század legnagyobb politikai alakja, de csak azért, mert előtte volt Lenin és Mao. Lenin felismerte, hogy a politikai diktatúra csak akkor lehet sikeres, ha a gazdasága piacos, de nem ismerte fel, hogy a kelet-európai népek eleve alkalmatlanok az élcsapat szerepre. Mao pedig azt nem vette tudomásul, hogy a puritán marxisták is alkalmatlanok arra, hogy alakítsák a gazdaság működését. Ezt Teng valósította meg. Ezzel ő lett a század legnagyobb politikai alakja. A négyötöd lakossága Kelet-Ázsiából ő indított útjára egy olyan államot, ami a jövő világgazdaságának az élcsapata lesz.

Ezzel szemben a The Economist olyan naiv politikai rajongóval akarja megjeleníteni Kínát, akinek semmi hatása nem volt, nem lehetett a kínai történelem alakulására. Kína szerencséje, hogy az olyan naiv rajongóknak, mint LIU XIABOBO az élet nem adott politikai szerepet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése