A népességnövekedés megállítása

Kopátsy Sándor                ED                    2017 09 26

A népességnövekedés megállítása

A társadalomtudományok egyik eredendő hibája, hogy figyelmen kívül hagyta, és hagyja az életterek eltartó képességét, még utalás sem található arra, hogy melyik országban mekkora volna az optimális lakosság, és ehhez képest mekkora a tényszám. Ezért nem találhattak magyarázatot arra, miért volt olyan az elmúlt hatezer évben a fajunk történelme, amilyen. Minden osztálytársadalom azért kényszerült a halálokozás fokozására, ennek érdekében a nyomor fokozására, az emberöldöklésre és a tudásvágy üldözésére, mert minden termelésből élő társadalom elviselhetetlen mértékben túlnépesedő lett volna.

Ezt csak akkor érthettük volna meg, ha felvetettük volna a kérdést: Hogyan alakult volna az osztálytársadalmak létszámunk, ha nem fokozzák a lakósság nyomorát, ha nem pusztítják egymást fegyveres harcokban, és nem üldözzük a lakosság természetes tudásvágyát. Elég arra gondolni, hogy a néhány éven át kedvező volt az időjárás, ha nem voltak embert pusztító, járványokat terjesztő háborúk, és ha a tudásvágyat nem üldözzük, hanem serkentjük volna, hogyan alakul az országok lakossága. A túlnépesedésbe pusztultunk volna bele.

Ez ellen azonban minden faj ösztönösen védekezett. Az osztálytársadalmaknak uralkodó osztályának fogalma sem volt arról, hogy miért fokozzák az indokoltnál nagyobb elvonásokkal az értéktermelők nyomorát, miért fegyverrel pusztítják a saját és szomszédjaik életét és vagyonát, hogy miért üldözzük a tudásvágyat? Fogalmunk sem volt arról, hogyha ezek nem történnek meg, túlnépesedésben pusztulnak el.

Elég arra gondolni, hogy a csúcsragadozók, azok a fajok, amelyek létszámát más fajok nem apasztják, ösztönösen önpusztítók lettek. Az oroszlánok, a tigrisek, a jegesmedvék, a nagytestű baglyok a nem tőlük származó kölyköket megölik. Nem tudják, miért teszik, de ösztönösen végrehajtják.

Ahogyan a magát termelésével eltartó ember is túlszaporodó faj lett, mivel egyre képesebbé vált a ragadozó ellen védekezni, jobban táplálkozott, lakott, öltözött, meghosszabbodott a várható életkora, a szaporodási ösztöne viszont változatlan maradt, ennek következtében túlnépesedő fajjá válva arra kényszerült, hogy a túlnépesedést maga tartsa féken.

Egyetlen társadalomtudósnak sem jutott az eszébe, mi lett volna, ha a gabonát termelő és pásztorkodó ember nem válik önpusztító fajjá.

A kézenfekvő megoldás az lett volna, ha kevesebb utódot nevelnek. Ez azonban a jelenkorig, a fogamzásgátlás megoldáséig, nem volt megoldható.

Mivel a szexuális ösztön is jobban érvényesülhetett, a több fogamzásból több szülést következett. Mivel csak a szülők dönthettek az újszülöttek felnevelésnek magtagadásáról, amit utódokról történő ösztönös gondoskodás biztosított. A fajunk ösztöne megakadályozta, hogy a túlnépesedés ellen a szülők nem védekeztek. Ennek ellenére minden bizonnyal jelentős volt az újszülöttek felnevelésének a megtagadása, de ezt a történészek gondosan elhallgatták, de nem is volt olyan jelentős, hogy nem lett volna társalmi feladat a halandóság szervezett fokozása.

Erre vonatkozóan a történelmi tudatunk csak két tényt őrzött meg.

A spártai társadalomban általános elvárás volt az újszülöttek első éjszakára való kitétele a sziklára. Arról azonban említést sem találtam, hogy ez mekkora gyermekhalálozással halálozással járt.

A másik említett tény, hogy Krisztus születése előtt a zsidó hatóságok megölhették az újszülötteket. Ennek a hatását sem említik.

A legnagyobb létszámcsökkenést azonban az okozta, hogy egészen a 19. századig, minden társadalomban az újszülöttek jelentős hányada csecsemőkorában, élete első öt évében meghalt. Annak az okát sem kereste senki, hogy mi volt az oka annak, hogy az ember az egyetlen olyan faj, amelyik újszülöttei a születésük után ötéves korig önálló éltre képtelenek. Még nagyobb rejtély az, hogy az ember fejlett agya a születés után mintegy négy évig fejlődik, csak ekkor válik az életképességűvé. Ezt az agykutatás csak most fedezte fel. Az emberi agy kapacitásának fejlődési ideje csak a fogamzás után öt évvel fejeződik be. Ma már megállapított tény, hogy az emberi agy kapacitása a születést követő négy évben folyamatosan növekszik.

A gyermekhalandóság példátlan csökkentése is történelemformáló esemény, de elemezetlen maradt. Jelenleg ugyan nagyon gyorsan csökken a születések száma, de a gyermekhalandóság csökkenése következtében nő felnőtté váltak aránya, ami ezzel ellenkező irányban hat.

A gyermekvállalás csökkentése azonban világtörténelmet formáló szerepe csak a nyugt-európai feudális társadalomban lett, ahol a kiscsaládos jobbágyrendszer jó tíz évvel kitolta a gyermekvállalhatóság határát azzal, hogy kitolta a házasságkötések idejét. Ezt a tényt azonban még a nyugati történészek sem értékelik. Pedig ez volt annak az alapja, hogy a nyugat-európai feudális társadalmak a nagycsaládosoknál sokkal kevésbé halálozók lehettek. Ötven éve küzdök annak érdekében, hogy ismerjük fel a Nyugat utóbbi ezer évének kulcsát, a kiscsalád történelemformáló szerepét.

De nemcsak a nyugat-európai feudális társadalom kiscsaládos rendszerének jelentősége mellőzött probléma, de az is, hogy az ipari forradalom az emberiség egészéra kiterjesztette a kiscsaládot. Még a nyomát sem találtam annak, hogy az ipari forradalom nemcsak technikai, hanem annál is jelentősebb társadalmi forradalmat okozott azzal, hogy a munkaerőt személyre szólóan, családtagokra bontva vásárolja meg, és még ezt is nem véglegesen, hanem meghatározott időre, vásárolja meg.

A munkaadó és a munkavállaló közötti kapcsolat.

Az osztálytársadalmak története abban az értelemben is fokozatokat jelent, hogyan alakult a munkaadó és a munkavállaló közti kapcsolat.

A rabszolgatartó társadalom.

A rabszolgatartó vagy erőszakkal, vagy pénzét életre és utódaival vette tulajdonba a ragszolgát. Piaca csak a rabszolgatartók között volt. Ezekben a társadalmakban a munkaerő ugyanolyan tökös birtoklásban lévő volt, mint minden más vagyon. A rabszolga csak passzív tárgya volt a tulajdonosok közti forgalomnak. Érdekes módon ez a társadalmi forma visszajött a tőkés osztálytársadalmak amerikai ültetvényein, ahol az európaiak által bevitt járványok szinte kiirtották az indián őslakosságot, ezzel az ültetvények birtokosai az afrikai őslakosságból importálták a rabszolga munkaerőt.

Ez azért történhetett meg, mert ezeknek a növényeknek, a cukornádnak, a gyapotnak, a dohánynak a termelése nem kívánt képzett és érdekelt munkaerőt, ugyanakkor termékekkel szemben jelentős kereslet jelentkezett.

A nagycsaládos feudális társadalom.

Ezek voltak az ipari forradalom előtt a jellemző társadalmak. A jobbágy nagycsaládok voltak a földbirtokosok bérlői. Az jobbágyi alárendeltség ugyan állandó volt, de mivel a nagycsalád munkaereje gyorsan változó volt, időnként a jobbágytelkeket és ezzel bérleti viszonyt a családnagysághoz kellett igazítani. Ezzel a rájuk bízott terület sem lehetett állandó.

A kiscsaládos jobbágytársadalom.

Ezekben a speciális nyugat-európai társadalmakban a földbirtokos bérlője már nem a nagycsalád, hanem az állandó munkaerő kapacitású kiscsalád lett a bérlő. Ezzel először jöhetett létre az olyan földbérleti rendszer, amiben a jobbágytelek állandó maradhatott, a bérlő pedig a kiscsalád feje, a férj lett a telket bérlő család, és csak az ilyen csald vállalhatott gyermeket. Ezzel először valósulhatott meg olyan rendszer, amelyik korlátozta a gyermeket vállalható családok számát. Tekintettel arra, hogy a földesurak érdekét sértette a jobbágytelkek kisebbítése, a telek száma viszonylag lassan növelhető és stabil volt. Ezzel viszonylag állandóvá vált a gyermeket vállalható családok száma. Ebben a rendszerben a növekvő népesség esetén, a házasságok száma stabil maradt, ezzel a házasságkötések egyre jobban kitolódtak, mert a jobbágycsaládokban született gyermekek közül csak egy felnőtt kort megérő fiú és lány válhatott gyermeket.

Ennek következtében először történt meg fajunk életben, hogy a gyermeket vállalhatóvá csak a szülők számával azonos gyermekvállalók család jöhetett létre. A jobbágytelkek megkötött számból fakadt, hogy a növekvő létszámú társadalomban stabil maradt a gyermeket vállalható családok száma. Ez azt jelentette, hogy egyre jobban kitolódtak a házasságok. Számomra életem egyik legmegdöbbentőbb történelmi információja az volt, amikor először láttam a 12. századi házasságkötők korát Franciaországban. A házasságot kötő nők átalagéletkora 27, a férfiaké 29 év körül ingadozott.

Ez nemcsak azt jelentette, hogy az első 2-4 szülés kimaradt, aminek következményében a nők termékenysége fele akkora volt, mint a nagycsaládos társadalmakban. Amíg az emberisség kilenctizedét a nagycsalád jellemezte, ahol a nők termékenysége még egyszer akkora volt, mint a kicsi Nyugat-Európában. Az mégsem jutott egyetlen történésznek az eszébe, hogy ezekben a keményen vallásos, műveletlen társadalmakban a legszexuálisabb ösztönök éveiben lehetetlen volt a szexuális ösztönök kiélése. A középkori évszázadokkal mégis úgy foglalkoznak a társadalomtudósok, mintha a királyok uralkodási sorrendje lett volna a legfontosabb történelmi esemény. A késői házasságok ismeretében értettem meg a nyugat-európai feudális társadalmakra jellemző a bigott vallásosság és a féktelen kegyetlenségek párhuzamosságát.

Európa nyugti felén a feudalizmus azért lehetett viszonylag kevésbé halálozást okozó, mert a nők csak fele annyi gyermeket szültek, mint a kor emberiségének akkor még nagycsaládos kilencven százalékában. A fele annyi szülés fele annyi szervezett halálokozást tett elkerülhetetlenné. Ez a felismerés erősítette meg bennem, hogy Nyugat-Európában a csak fele annyi halálokozást kellett kikényszeríteni, mint az emberiség óriási nagycsaládos többségében.

Az ipari forradalom okozta társadalmi változás.

A társadalomtudományok indokoltan foglalkoznak az ipari forradalom technikai eredményeivel, de említést sem tesznek arról, hogy hatására szinte minden társadalomban megindult a kiscsaládok elterjedése. Természetesen, ez a lassan iparosodó társadalmakban csak olyan mértékben jelent meg, ahogyan megtörtént ott is az iparosodás, terjedt el a bérmunkások foglalkoztatása. Ez a folyamat szinte ma is tart.

A nagycsaládos társadalom felszámolása látványosan, erőszakkal gyorsan terjedt el a 20. század elején a bolsevik forradalom győzelmének köszönhetően a Szovjetunióban, és a század végén a kommunista Kínában. A társadalomtudományok alig tulajdonítanak jelentőséget annak, hogyan alakultak át a nagycsaládos társadalmak kiscsaládosokká. Meggyőződésem szerint, minden társadalomban annak sejtjei a családok, és azok formájának átalakulása a legfontosabb társadalmi esemény. Ennek ellenére a történelemtudomány alig érinti a családforma változását.

A kiscsaládos társadalom kialakulása a Szovjetunióban.

A kollektivizálás kegyetlen erőszakosságát joggal emlegetik a kor történészei, de említést sem tesznek arról, hogy ezzel a korábbi nagycsaládos társadalmukat átalakították az egyéneket alkalmazó társadalommá. Az ugyan igaz, hogy ezt a változást erőszakkal kényszerítették ki a családfőktől, de ugyanakkor a család tagjait felszabadították a családfők uralma alól.

Számomra felejthetetlen élményt jelentett a kollektivizálás idején egy traktoros fiatalasszony, aki örömmel mesélte el, hogy életében először volt saját munkája után jövedelme, ráadásul többet is keresett traktorosként, mint a férje. Máig nem találtam utalást sem arról, hogy az erőszakos kollektivizálás ugyan erőszak volt a családfőkkel szemben, de ugyanakkor önálló keresőkké tette a családok munkaképes tagjait.

Ezt el kellene mondani az ipari forradalom vívmányai között is. A gyáripari munkásokkal kötött munkavállalói szerzőségek óriási társadalmi vívmánynak tekinthetők a családon belüli erőszakkal szemben. Ezt vívmánynak is kell tekinteni. Az egyéneknek a munkaadókkal kötött munkavállalói szerződések elterjedését az erőltetett iparosítás fejezte be. Ezzel szinte minden munkaképes állampolgár önálló kereső lett. Ráadásul, a munkaerőpiacot is az jellemzi, hogy a vevők és az eladók közti hatalmi viszonyt az határozza meg, hogy a munkaerő kereslete, vagy a kínálata a nagyobb. A tejes foglalkoztatás olyan helyzetet teremt, amiben a munkavállaló mindig keresletének fölényét élvezhette. A bolsevik rendszerek ugyan a politikai hatalom minden eszközével a munkaadó jogát igyekeztek növelni, de ennek ellenére, a munkaerő hiánya mindig a munkavállaló előnyét biztosította.

Kínában is hasonló módon történt meg a kollektivizálás, ami ugyan alkalmazottá tette a kisárutermelő családfőket, de független munkavállaló lett minden családtag. Ennél is nagyobb társadalmi változást okozott, hogy városi munkás lett 600 millió reménytelen helyzetben ragadt falusi lakost. Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon azonban a kommunisták győzelme és 1990 között nagyon lassan javult, mert elviselhetetlenül, évi mintegy 30 millióval nőtt a lakosság. A bolsevik forradalom ugyanúgy lemaradóban rekedt Kínában, ahogyan a Szovjetunióban is, csak más oka is volt a lemaradásnak. A Szovjetunió népeiből, mindenekelőtt a keleti szlávokból teljesen hiányzott a puritanizmus, márpedig a tudományos és technikai forradalom világában a társadalmi siker egyik elengedhetetlen feltétele a lakosság puritanizmusa. Kína lakossága ezzel szemben koldusszegényen is puritán volt.

1990-re a kínai kommunista vezetés felmérte a sikertelenség két fő okát: A népesség elviselhetetlenül gyorsan szaporodott, és a gazdaságban nem működött a piac. Ahogyan megállították a túlnépesedést, és piacosították a gazdaságot, Kínában ez egy lakosra jutó teljesítmények és a szükséges társadalmi átrendeződés példátlanul gyorsan javul.

Az elképzelhetetlen sikerek ellenére a nyugati politikai és tudományos elit azon botránkozik, hogy fennmarat az egy párti politikai diktatúra. A Nyugaton a liberálisok képtelenek megérteni, hogy az elmarad, még szegény társadalmakban a politikai diktatúra elengedhetetlen szükségesség. Nyugaton még mindig nem tudják elképzelni a társadalmi sikert a politikai diktatúra felszámolása nélkül.

Máig nem jutott el a Nyugat politikai és tudományos elitje addig, hogy a fejletteknél sokkal szegényebb, az évente 2-3 százalékkal növekvő lakosságú, és az egy főre jutó ötöd akkora jövedelmű társadalomban elképzelhetetlen a politikai demokrácia, ott csak erőszakkal lehet megállítani a túlnépesedést és munkára fogni a lakosságot.

Ennek a legjobb bizonyítéka Kína és India szembe állítása, az 1990 óta elért fejlődésük szembeállítása. Az emberiség kétötödét jelentő országban 1990 óta a nemzeti jövedelmük közel azonos mértékben növekedett. Kínában egyrészt erőszakkal leállították a túlnépesedést, sőt az csökken, másrészt fenntartották a politikai diktatúrát. Ezzel szemben Indiában közel 3 százalékkal nő a lakosság száma, és több párti demokrácia van.

Kínában a világgazdaság történetében példátlanul gyorsan nő az egy lakosra jutó jövedelem és a vagyon. Ezzel szemen Indiában negyed olyan gyors volt az egy lakosra jutó jövedelem növekedése és csökkent az egy lakosra jutó vagyon.

Nem kisebb az urbanizációjuk közti szakadék. Kínában és Indiában évente 30 millióval nőtt a városi lakosság, de Kínában ennél is gyorsabban nőtt a városokban a lakások száma és felszereltsége. A világtörténelemben példátlan módon, nem lettek nagyvárosi nyomortelepek. Indiában többszörösére nőttek a nagyvárosi nyomortelepek.

Az oktatás színvonalának alakulásában még nagyobb a különbség. Kínában az ENSZ oktatási mutatói a leggyorsabban javultak, Indiában eleve is sokkal rosszabbak voltak, és tovább romlottak.

Néhány éve jelent meg a Világbank felmérése a mély szegénység alakulásáról. Ez alatt azok vannak, akik egy napra jutó jövedelme nem éri el az 1.9 dollárt. Ezek száma szinte csak Kínában csökkent, ott történt a csökkenés 90 százaléka, ami 600 millió lakost érintett. Indiában az ország nemzeti jövedelmének hasonló növekedése ellenére nem volt lényeges változás.

Ennek ellenére még a tekintélyes szaklapok is azt hangsúlyozzák, hogy a két ország nemzeti jövedelme közel azonos mértékben növekszik.

A japán és a német csoda.

A történészeik figyelmen kívül hagyják, hogy a második világháború után a két vesztes hatalom ért el kiemelkedő eredményeket Japán és Németország. Ez a két ország nemcsak háborút veszett, de a legnagyobb veszteségi is ezeknek voltak. Abban is ez a két ország áll az élen, hogy ott csökken a leggyorsabban a lakosság száma. Ennek ellenére fel sem merülhet, hogy ennek következtében aggódni kellene a jövőjük felett. Ennek ellenére a kínai reformot azzal bírálják, hogy csökken a lakosságuk száma, és óriási lesz a munkaerőhiány.

Még egyetlen társadalomtudósnak sem jutott az eszébe, hogy a lakosság csökkenésnek lehetnek előnyei is.

Hatvan éve mániákusan figyelem az egy főre jutó jövedelem és vagyon arányát. Az 50-es években jelent meg Rácz Jenő és Bródy András könyve, A termelés tőkeigénye címmel, ami azt bizonyította, hogy az azonos kultúrákban ezek egymáshoz viszonyított aránya változatlan. Annak ellenére, hogy engem nem a termelés tőkeigénye, hanem a társadalom vagyonigénye izgatott. Az óta is ezt a mutatót vizsgálom.

Máig tartó elméleti problémát okozott számra az a tény, hogy Japánban a legmagasabb a jövedelemhez viszonyított vagyon több mint a nagyobb vagyonnal rendelkező Egyesült Államokban. Tehát a vagyon annál értékesebb, minél kevesebb van belőle. Japánban a kis lakás és értékesebb, mit az háromszor akkora kert és lakás az Egyesült Államokban. Az óta kiderült, hogy a népességcsökkenésnek köszönhetően csökkentek a lakásárak. Tehát a vagyon és s tőke értéke nem az újratermelési költsége, hanem a kereslet és kínálat függvénye. Vagyis Japánban azért csökkent az egy lakosra jutó vagyon értéke, mert csökkent a lakosság, ezzel a kereslet.

Az is közgazdasági ostobaság, hogy Japánnak a legnagyobb az államadóssága. Elsősorban a japán állampapírokat a japán bankok vásárolják fel abból, ami a lakosság megtakarítása. Ráadásul a japán államnak óriási devizatartaléka van, vagyis nem eladósodott, hanem nettó vagyongyűjtő.

Németország is sír a munkaerőhiánya miatt, de ennek az országnak van az egy millió lakosra vetített külkereskedelmi bevétele. Hússzor nagyobb, mint Kínának.

Még senki sem írta le, hogy annak a két országnak gyarapodik a leggyorsabban a vagyona, aminek csökken a lakossága. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ez általában igaz, csak az olyan országokban, amelyek túlnépesedettek. Ha Japán területét annak alapján mérnénk, hogy mekkora a településre és gazdasági hasznosításra alkalmas területeink a lakosságsűrűsége, a legsűrűbb lakosságú ország volna. Természetesen ez a városállamokra nem igaz. Szingapúr és Hong-Kong elképesztő lakosságsűrűsége ellenére is nagyon gazdag lehetett. Sőt ezek gazdagsága éppen arra épült, hogy közel tízmillió ember él egyetlen kikötőben.

Még inkább ellenpélda a négy óceánokon túli angolszász ország, amiknek gazdagodása lakosságnövekedést kíván.

Az elviselhető lakosságnövekedés.

A városok adott területén az 1 százaléknál gyorsabb növekedés már olyan tőkeigénnyel jár, ami nem viselhető el. Jelenleg az elmaradt országokban az ennél gyorsabb urbanizáció a nyomornegyedekben élők arányával történhet. Ezt csak a Kínai urbanizáció cáfolja, ahol példátlanul magas a felhalmozási ráta, és a városban lakók természetes szaporulata negatív.

A Szahara alatti Afrikban a leggyorsabb, Dél-Ázsiában és a Közel Keleten is elviselhetetlenül gyors az urbanizáció. Sőt még a latin-amerikai országokban is gyors.

A kor történészei tudomásul sem veszik, hogy az elmúlt és a következő évtizedekben az emberiség lemaradó felében évente mintegy 100 millióval nő a városik lakosság, pedig ezek befogadása megoldhatatlan. Ez a többmilliós városokban olyan forradalmak fészkét jelenti, amiben a több százmilliós emberáldozattal járó forradalmak elkerülhetetlenek lesznek. Nem az atomháborúknak lesz nagy emberáldozata, hanem a kézi fegyverekkel, bunkókkal, késekkel megöltek száma lesz nagy.

Az emberiség jövőjét nem a fejlett államok lakosságcsökkenése, hanem a lemaradók lakosságnövekedése fogja veszélyeztetni.