Nem sok, hanem jó dolgozókra van szükség

Kopátsy Sándor                EE                    2017 10 08

Nem sok, hanem jó dolgozókra van szükség.

Először a rendszerváltás során hagytam ott a jól fizető, és kevés munkát igénylő munkámat a Nyugdíjasok Önkormányzatának az elnökségében azért, mert a magán nyugdíjpénztárak lázas szedrezésével nem értettem egyet. Szakmai ostobaságnak tartottam az olyan nyugdíjrendszert, ami a bérarányos elvonás tőkepiaci befektetésével kívánta biztosítania a nyugdíjak fedezetét. Könnyű volt kiszámítani, hogy ez irreális feladat, mert egyrészt a gyermekvállalás ellen ösztönöz, másrészt a tőkék hozadéka nem lehet akkora, ami a bérekkel arányos, és az életkor növekedésével növekvő nyugdíjak fedezetét fedezni képes. De nem is ezért lett olyan sok lelkes híve a magán nyugdíj pénztáraknak, mert ezt járható útnak tartották, hanem ezekben a pénztárakban vállalt szerep a legjobb mellékes kereset volt.

Ekkor számoltam ki először, hogy miért működtek eddig a nyugdíjpénztárok. Mert a születéskor várható életkor alig volt magasabb, mint a nyugdíjkorhatár. Ezt a rendszert nem is a tőkések találták ki, hanem Hindenburg, a konzervatív német kancellár. A bevezetéskor 75 éves korhatárt terveztek, de két év után kiderült, hogy a dolgozók tizede sem éri meg a nyugdíjazását, hát leszállították a korhatárt 60 évre, de még ez sem jelentette, hogy a dolgozók fele megéri, ennél kevesebb volt a várható életkor. Gyorsan kiszámoltam, hogy csak a cigányok számára volt megoldás a magánpénztár, mert azok várható életkora 60 év alatt volt.

De annyi lelkes híve volt a magánpénztáraknak, hogy a szerveződésüket nem lehetett megállítani, tehát felmondtam. De egy élete megtanultam, hogy az öregekről történő gondoskodást csak a dolgozók által megtermelt nemzeti jövedelemből lehet fedezni. Az öregekről való társadalmi gondoskodás fedezetét az egyre hatékonyabban dolgozók jövedelméből kell fedezni.

Azt sokkal később ismertem fel, hogy a keresetarányos nyugdíjrendszer kontraszelekciós gyermekvállalást okoz, vagyis nem a minél hatékonyabb gyermeknevelésre ösztönöz. Ezért lettem az olyan öregkori társadalmi gondoskodás híve, ami nem a keresettel, hanem a gyermeknevelés eredményével arányos juttatást biztosítja.

Egyik jelmondatom lett: „Ha a családok felső képzettségi és kereseti harmadában annyi gyermek születne, mint az alsó harmadban, és az alsó harmadban csak annyi, mint jelenleg a felsőben, a következő generáció még egyszer annyi nemzeti jövedelmet termelne.” Ezzel azt mondom, hogy a társadalom várható teljesítménye elsősorban azon múlik, milyen a gyermekvállalás mögötti családi struktúra. A társadalmak következő generációjának az értéke elsősorban attól függ, hogy a gyermekvállalások száma a szülők iskolázottságával és keretével legyen arányos. Minden fejlett társadalomban ennek az ellenkezője jellemző, vagyis a gyermekvállalás mögötti szülői háttérrel fordítottan arányos. Érthetetlen módon, ezt a társadalom jövőjét leginkább sértő állapotot senki sem veszi tudomásul. Még a nyomát sem találtam annak, hogy valahol mérnék, milyen szülői háttér mellett mekkora a gyermekvállalás. A közvélemény azonban tudja. Sokakat megkérdeztem: Hol születik több gyermek, a gazdag és iskolázott, vagy a szegény és iskolázatlan családokban? Minden válaszoló a tényleges kontraszelekciót látja. Arról azonban senkinek sincs fogalma, hogy mi lesz ennek a várható következménye. Legfeljebb azt látják, hogy megnő a cigányság aránya. Ezt ugyanis a gyermekei iskoláiban tapasztalják.

Mit látnak a közgazdászok és a politikusok?

Kevesen születnek, kevesebbnek kell az egyre több nyugdíjasról gondoskodni. Az senkinek nem jut eszébe, hogy az öregekről való gondoskodás forrása nem a dolgozók számától, hanem a keresetétől függ. A diplomások kétszer annyi értéket termelnek, mint az átalag és négyszer annyit, mint az alsó harmad, aminek fele is segélyből él. Az öregek ellátásnak forrása nem a dolgozók arányától, hanem értéktermelésétől függ. Ez Kínára lefordítva azt jelentené, hogy 1990 óta csökkent a nyugdíjak fedezete, mert kevesebben dolgoznak, kevesebben fizetnek járulékot, mint előtte. Ebben ugyan van annyi igazság, hogy kevésbé nő a járadékfizetők aránya a nyugdíjasokhoz képest, de a járadékfizetők tízszer több kereset után, tízszer többet fizetnek, ezzel ma tízszer nagyobb a várható nyugdíj, mint 1990-ben volt.

A keresetarányos nyugdíjjárulék ugyanis két tényező, a járadékfizetők számának és befizetésének, a szorzata. Az ugyan igaz, hogy a járulékfizetők száma lassabban nőtt, mert kevesebben váltak munkaképes korúakká, de tízszeresére nőtt az egy járulékfizetők keresete, azaz a nyugdíjalapba fizetett bérjáruléka. Nincs olyan ország, ahol olyan gyorsan nőtt volna a nyugdíjalap, mint Kínában. A nyugati közgazdászok mégis azon siránkoznak, hogy a jelenleg még dolgozók nyugdíjának nem lesz fedezete. Az még elképzelhető, hogy az akkori keresetekkel arányos nyugdíj tejessége nem lesz biztosítható, de addigra Kínában lesz a legmagasabb a maihoz viszonyított kereset és a nyugdíj is. Az lehet, hogy a leggyorsabban növekvő keresetekkel nem tarthat lépést a világon leggyorsabban növekvő nyugdíj.

A közgazdaságtan azonban nem jutott el odáig, hogy a nyugdíjak fedezete is a megtermelt nemzeti jövedelem, ha az gyorsan nő, akkor a nyugdíjak is nőnek, ha lassan, akkor a nyugdíjak is lassan nőhetnek.

Nem a munkaképes korúak, hanem a járadékfizetők keresetétől függ a nyugdíjak fedezete. Az még senkinek nem jutott az eszébe, hogy az országok foglalkoztatási rátái között nagyobbak a különbségek, mint a munkaképesek számában.

A társadalom azzal tesz a legtöbbet, az öregek támogatása érdekében, ha minél keresőképesebb nemzedéket nevel fel, és a meglévő munkaképes lakossága munkaerejét minél jobban hasznosítja. Mivel ebben a távol-keleti országok járnak az élen, nem félteni, hanem követni kell őket.