Az államalkotás indokoltsága

Kopátsy Sándor                EH                    2017 10 28

Az államalkotás indokoltsága

A közelmúltban felpergett a katalánok önállóságának a kérdése. Pár napja pedig a két legfejlettebb észak-olasz tartományban szavaztak a nagyobb önállóságra. Előtte a Brexit vetette fel Skócia önállóságát. Folytatódik a szuverén államokra osztódás, amit az első világháború során az Egyesült Államok elnöke, Wilson vetett fel azzal, hogy minden népnek joga van arra, hogy szuverén állama legyen. Ez érvényesült követő párizsi békeszerződésekben.

A 18. század végétől kezdve a politikai modernizáció Észak-Amerikából jött. Az első, máig is időálló alkotmány az Amerikai Egyesült Államoké volt. Az európai fejedelmek egyre nagyobb birodalom megszerzésére törekedtek, számukra a nemzeti államok szuverenitása tabu téma volt. Még az első világháború is terjeszkedési célokkal indult. Szerencsére, az európai hatalmak közti háború azzal dőlt el, hogy az Egyesült Államok beavatkozott. Méghozzá azzal a céllal, hogy jobban érvényesüljön a népek egyenjogúsága, minden jelentős etnikumnak önálló állama legyen, és még a gyarmatok is szuverén államok legyenek.

Wilson törekvését csak részben valósíthatta meg, de a Habsburgok Osztrák Magyar Monarchiája és az oszmán Szultán még heterogénebb birodalma elemeire esett szét.

Ezt a folyamatot azzal magyarázom, hogy minél fejlettebbek a társadalmak, annál inkább érdekükben áll, hogy szuverén állammá váljon minden olyan etnikum, amelyiknek a kultúrája és gazdasági fejlettsége eltér attól az államétól, aminek része.

Ennek a megérett folyamatnak volt része az első világháború után Magyarország feldarabolás is, amit a magyar etnikum máig durva sérelmének tekint. Még a nyoma sem látszik annak, hogy a magyarság megértené, hogy nemcsak Ausztria, Csehország megérett arra, hogy önálló államként éljen, de indokoltnak látszott az is, hogy a szlovákok az etnikai tekintetben rokon csehekkel közös államban éljenek. Indokolt lett volna az is, ha az Erdélyi Fejedelemség közép-európai Svájcé válik, ha visszatér arra az útra, amin az oszmán hódoltság idején elindult. Ezt a lehetőséget mi, magyarok játszottuk el a Szabadságharcban Erdély bekebelezésébe, az ott élő etnikumok véleményének figyelmen kívül hagyásával.

Ennek ellenére sem a magyar kormányok, sem közvélemény máig sem veszi tudomásul, hogy a Kárpát Medence egésze egyetlen nép állama nem maradhatott. A horvátoknak, szerbeknek, a szlovákoknak és az erdélyi etnikumoknak joguk volt a szuverén állammá válásnak.

Azzal a problémával, hogy az egynyelvű etnikumok is tartozhatnak két olyan eltérő kultúrával, ami indokolttá tenné, hogy külön államban éljenek. Ezzel akkor szembesültem, amikor az 1960-as években, hat hónapon keresztül Olaszországban élhettem. Az olaszul beszélők 150 éve egy országban élnek, de két nagyon eltérő kultúrájúak. Az ország nehézségei abból származnak, hogy a társadalmi felépítményük közös, egyik kultúrának sem megfelelő, mert kompromisszumos. Ez csak mára vált felismertté. Főleg az északi, fejlett tartományok lakossága érzi ennek a hátrányát. Egyre erősebb lett az északi tartományok nagyobb függetlenségének támogatottsága. Ezek ugyan nem akarnak elszakadni, de nagyobb önállóságot követelnek. Azonban nem csak az állam, de a kevésbé fejlett régiók is tiltakoznak az elszakadási törekvések ellen. Minden állam sokkal inkább nagyobb, mint kisebb akar lenni, annak ellenére, hogy a kulturális és gazdasági homogenitás mindkét fel számára több előny, mint hátrány lenne.

Arra, hogy minden etnikum érdeke az lenne, hogy kulturálisan homogén államban élhet, jó tíz éve az ENSZ tagjainak rangsora hívta fel a figyelmemet. Kezdettől fogva irritált, amikor az országuk nagyságát a lakosságuk számával, illetve a nemzeti jövedelmük nagyságával mérik. Ez addig volt elfogadható, amíg az országok fejlettsége közti különbségek viszonylag kicsik voltak. A történészek figyelmen kívül hagyják, hogy mikor melyik államban mekkora volt az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor. Ennek egy komplex mutatóját látom az átalagos testmagasság. Nem is annyira a testmagasággal, hanem annak változásával lehet a társadalmi fejlődést mérni. Ráadásul, a csontmaradványokból megbízhatóan lehet megállapítani, hogy hol, hogyan alakult a testmagasság mérése. Az is egyértelmű, hogy az osztályok közti jövedelemkülönbségeket is jól méri a testmagasság. Gyermekkorom Magyarországában az arisztokrácia húsz centivel az átlagnál magasabb volt. A legalacsonyabbak a kubikusok voltak. Ennek ellenére, ezt a mutatót a történészek nem használják.

Szinte csak a közelmúltban láttam egy olyan statisztikát, ami Európa országainak fejlettségégét vetette össze Kína tartományaiéval. Sokat tanultam belőle. Ennek ellenére a statisztikusok továbbra is az országok nemzeti jövedelmét vetik össze. Ezért fogadtam örömmel, amikor az ENSZ bevezette, hogy a tagállamai gazdasági fejlettségét három egy laksora vetített mutató eredőjével méri. A három mutató az egy laksora jutó jövedelem, fogyasztási áron, a várható életkor és az iskolázottság átlaga. Ezek alapján a tíz legfejlettebb tagállam sorrendben: Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Finnország, Új-Zéland, Ausztrália, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. A közvélemény számára is meglepő, hogy Nagy Britannia, Németország és Japán nincs az első tízen. A hat európai leggazdagabb társadalom országa viszonylag kicsi, de kulturálisan homogének.

Itt jegyzem meg, hogy mit kell érteni a kulturálisan homogén alatt. Svájc a legjobb példa. Ennek a kis országnak a lakossága három nyelven beszél, két keresztény vallásra oszlik, de viselkedése homogén. Ezt nemcsak Svájcra, de az alpi népek egészére is el lehet mondani. Lehetnek germánok, franciák olaszok vagy szlávok, közös az életvitelük, megférnek egymással.

Ezzel szemben az északi olaszok lehetnének svájciak, a déliek pedig akár melyik mediterrán nép déli felén lakókkal egyformán viselkednek. Olaszország északi és déli felén élők között a különbség azonban sokkal nagyobb, mint a csehek és a szlovákok között. Az utóbbiak mégsem fértek meg a közös országukban.

Az ipari forradalom és a vasúthálózat kiépítése után általános volt a vélemény, hogy a közös nyelv jó alapja a közös államnak. Így lett Olaszország az olaszul beszélők közös országa. Ezen az alapon akarta Hitler a 20. század közepén az összes germán nép közös birodalmát. A germánok között ugyan sokkal kisebb a különbség, mint az olaszok között, mégis szétváltak. A közös államiságot az érintett germánok ugyan nem bánták, de amikor történelmi okokból Ausztria újra önálló lett, az osztrákok nem erőltetik az egyesülést Németországgal, pedig sokkal közelebb vannak a bajorokhoz, mint a kelet-németek a nyugat-németekhez.

Ausztráliában, a 80-as években még azt láttam, hogy a balkáni népek összefognak az idegen országban, de tíz évvel később otthon ölték egymást. A viszonylag példás kisebbségi politikát folytató, kommunista Jugoszlávia nemcsak szétesett, de kegyetlenül ölték egymást.

Nagyon keveset foglalkozunk azzal, ami Amerikában történt. Az őslakosság óriási többsége a mai Mexikó északi határától délre élt. Ezek térségét a spanyol és portugál kincskeresők és térítők vették az uralmuk alá, és spanyolul illetve portugálul beszélő gyarmatokat alapítottak, ezek latin-amerikai államok lettek. Ezzel szemben a mai Mexikótól északra, ahol négy évszakos klíma van, a szegény parasztok földet foglaltak, amit parasztokként műveltek. Ebben a térségben családi parasztgazdaságok jelentették az első megélhetést. A közigazgatás és a nyelve az angol lett. Itt két óriás, angol állam, az Egyesült Államok és Kanada lett.

Amerika nyolcszor nagyobb területén egyértelművé vált, amit Max Weber Európában csak a 20. század elején ismert fel, hogy a jelenkor tudományára és technikájára másokénál hatékonyabb felépítményt csak a protestáns viselkedésű népek építhetnek. Ma a két észak-amerikai állam a világ tíz legfejlettebb országa közé emelkedett, ahol az egy főre jutó jövedelem négyszer magasabb lett, mint a latin-amerikai országokban. Az Egyesült Államok pedig a világtörténelemben példátlan szuperhatalommá vált. Az, hogy a másik két óceánokon túli protestáns gyarmat, Ausztrália és Új-Zéland is ilyen sikeres lett, bizonyítja a tény, hogy az első tíz között vannak.

Nyoma sem található annak, hogy valaki felismerte volna mi fog történni mára, hogy a 20. század végén a tíz legfejlettebb állam között lesz a négy angol gyarmatból lett ország, és ezek lakossága ötször több mint a hat legfejlettebb európai lakosságé. A Nyugat súlypontja már nem Európa nyugati fele, hanem a négy volt angol gyarmat utódállama.

Az európai latin államok viszonylagosan kevésbé gyenge teljesítményét magyarázza egyrészt Franciaország jobb teljesítménye, másrészt a puritánokkal közös térségük. Az egyik fő devizabevételük a gazdagabb északi szomszédjaik turizmusa, majd az EU-ból folyó támogatásuk.

A leírtakból is egyértelmű, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan alépítmény hozott létre, aminek a legfontosabb alapja a lakosság viselkedési kultúrája.

Az alépítmény fontosságából következik az, hogy hatékony felépítménye csak az olyan államoknak lehet, amelyek lakosságát a puritanizmus jellemzi. Az olyan ország pedig eleve viszonylagos hátrányban van, amelyikben a lakosság jelentős hányada nem puritán. Ennek bizonyítása a tény, hogy a tíz legfejlettebb társadalmú állam között az utolsó az Egyesült Államok azért, mert a lakosságában viszonylag jelentős latin és afrikai etnikumú él.

Fontos a lakosság viselkedésének a homogénsége.

Mivel a kor tudományát és technikáját csak a puritán viselkedésű lakosság képes másoknál hatékonyabban működtetni, eleve hátrányt jelent, ha a lakosság jelentős hányada nem puritán módon viselkedik.

A tíz legfejlettebb hat európai állam kicsi és a lakossága egyértelműen puritán módon él, viselkedik, ezért ezek eleve előnyben vannak. A négy óceánokon túli angolszász ország lakossága ugyan vegyes kultúrájú, de ebben a nehezen beilleszkedők aránya nagyon különböző. Közös előnyük, hogy viszonylag alacsony az életterük kihasználtsága, vagyis alulnépesedettek. Ezért abban a kellemes helyzetben vannak, hogy vonzzák a bevándorolni akarókat, és válogathatnak köztük. A befogadás lehetőségükkel mind a négy ország a kor elvárásihoz bölcsen alkalmazkodva él. Márpedig a jelenkor fontos előnye, hogy bőven jelentkeznek a bevándorolni akarók. Százszor többen akarnak a gazdagabb országokba települni, mint amennyi befogadására azok képesek. Ezért az örömmel jönni akarók legjobb egyetlen százalékát lehet kiszelektálni.

Ebben a tekintetben Nyugat-Európa van nehéz helyzetben. A gazdag országokba sokan akarnak jönni, a szegényebbekbe pedig senki. Csak a gazdag országok vonzzák a bevándorlókat, de még azok nyelvét nagyon kevesen tudják. Ráadásul az EU országai között nincsenek lezárt határok, a bevándorlók tehát oda költöznek, ahova akarnak. Márpedig a számukra várható munkaalkalom és jövedelem egy az öt arányban tér el.

A történelmi materializmus fő szabályai.

Csak az a felépítmény lehet hatékony, amelyik az alépítményhez igazodó. Ezért csak az olyan társadalmaknak lehet hatékony a felépítményük, amelyek alépítménye homogén. A homogénség elsősorban a lakosság viselkedési kultúrájára vonatkozik.

Ez lett volna a magyar történelem megértésének is az iránytűje. Magyarország lakossága soha nem volt homogén. Sőt a Kárpát Medence mindig Európa legheterogénebb térsége volt. Ez szinte minden értelemben igaz. A lakosság nyelveinek száma tíz körül volt. Vallási tekintetben mind a három kereszténység jelen volt. Az etnikumok egy laksora jutó jövedelmében is példátlan nagyok voltak a különbségek. Ezzel nemcsak a magyar politikai vezetés, de még a történészek sem foglalkoznak. Pedig ezek az adottságot eleve kizárták, hogy Magyarország a nyugat-európai puritán társadalmakhoz felzárkózhasson.

Azt a materialista társadalomtudományok sem hangsúlyozták, hogy hatékony felépítménye csak a homogén társadalmaknak lehet. Pedig ebből következik, hogy a vegyes kultúrájú országok felépítménye vagy kompromisszumos, vagy csak az uralkodó osztályhoz igazított lehet.

A Trianon utáni Magyarország lett végre nemzeti állam. A magyar államalkotó etnikumnál elmaradottabb etnikum csak a rutének és a románok, valamint viszonylag kisszámú cigányság volt. Ugyanakkor két etnikum előttünk járt, nagyon a zsidó és jelentősen a germán. Mindkettőt tört részére zsugorítottuk. Ez a tatárjárásnál és a török hódoltságnál sokkal nagyobb kárt okozott, és a hiányuk évszázadokig érezhető marad.

Minden ország társadalmának árt, ha a fejletteket üldözi, és használ, ha az elmaradottak elszakadása megtörténik. Ezen az alapon kellene Trianont értékelni.

Először lettünk nemzeti állam, a lakosság szinte egésze, a nem magyarok is beszéltek magyarul.

Először volt magyarul beszélő, és magyarnak lenni akaró polgárságunk. Egészen a kiegyezésig az országban polgárok szinte csak a szászok voltak, de azok nem akartak magyarosodni, őrizték az izoláltságukat. A vasúthálózat kiépülése azonban megtízszerezte a kereskedelem, ezzel a polgárrá válás lehetőségeit. Ezzel a lehetőséggel azonban nemcsak az arisztokrácia, de a nemesség szerepét átvevő úri középosztály sem élt. Az országban élő zsidóság annál inkább. Egyik generációból a másikra a gettókban élő zsidóság tőkés polgárrá emelkedett. Ugyan senki nem készített erről felméréseket, de a kiegyezés és Trianon között a gettósodott zsidóság az ország lakosságának hat százaléka példátlanul gazdagodó polgársága lett.

Az ország lendületes fejlődését megtörte azonban a Trianoni Szerződés. Az arisztokrácia és az úri középosztály a háború vesztésért a magyar zsidósságot tette felelőssé, és az első törvények között meghozta a zsidóság magasabb képzésben való részvételét korlátozó első zsidótörvényt. Az antiszemitizmus a második világháború kitöréséig egyre durvább módon korlátozta a szidóság részvételét a gazdasági életben. A háború alatt a vidéken élő zsidóságot kényszermunka címé, de ténylegesen megsemmisítésre átadtuk a náciknak. A zsidóság másik felét pedig a Budapesti gettóban mentette meg a nácik háború vesztése.

Mennyi szuverén ország léte indokolt.

A szuverén országgá válás indokolt minden több milliós etnikumnak, amelyiknek a kultúrája és fejlettségi szintje jelentősen különbözik az országétól és területileg elhatárolódhatóan él.

Erre békés körülmények között, a második világháború óta Kelet-Ázsiában Szingapúr az egyedüli példa. A háborút követő kelet-ázsiai békeszerződés Malajziához csatolta a korábbi Angol koronagyarmatot, Szingapúrt. Ott azonban kezdettől fogva jellemző volt a kínaiak korlátozása. Ezért Szingapúr kínai polgármestere kezdeményezte a város önállóságát. Ez viszonylag békésen meg is történt. Utána a szigorúan egy párti, de erősen liberális gazdaságú város világsiker lett. Hong-Kong ugyancsak brit koronagyarmat volt, amit kénytelen volt korlátozott, de garantált autonómiával visszaadni a sikeres Kínai Birodalomnak. Ezzel a világ legnagyobb kikötője lehetett.

Európában nem változást a Szovjetunió szétesése jelentett. Tucatnyi tagország vált önállóvá. Sikeresnek csak a balti államok önállósága bizonyult. De ez elkerülhetetlen volt, mert nagyon eltérő kultúrákat tartott össze. Ezzel párhuzamosan Csehszlovákia kettévált, mindkét ország nem is gondol az újraegyesülésre. Jugoszlávia véres belső háborúkban esett szét alig életképes etnikumaira. Európa nyugati felére a német újraegyesülés volt a legjelentősebb, de az ország nyugati, gazdagabb felének példátlan támogatása ellenére nem váltak eléggé az együttélésre.

Éppen a jelent azt bizonyítja, hogy Skócia, Katalónia és Észak-Olaszország legalább nagyobb autonómiát akar. Jelenleg Katalónia okoz válságot. A spanyol kormány az alkotmányra hivatkozik. A függetlenégre érett népek önállóságát az érintett ország alkotmányára nem szabad hivatkozni. Az alkotmány nem tilthatja meg az önrendelkezést, legfeljebb rendezi annak a végrehajtási feltételeit.