Foglalkoztatás

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 10 30

Foglalkoztatás.

A társadalmak működésének hatékonyságát merő mutatók között szerepeltetném a munkaképes lakosság foglalkoztatását is. Ehhez azonban a jelenleg használt mutatóját módosítani kell.

A 15 év felett tanulókat foglalkoztatottnak kell tekinteni. Ezek ugyanis a legfontosabb nemzeti vagyont, a szellemit gyarapítják. Azzal, hogy munkaképes korukban képzettebbek lesznek, étékesebb munkaerővé válnak. Jelenleg a 15 év felettiek szinte mindegyike tanul. Nagy társadalmi kár származna abból, ha a fiatalok 15 éves korukban befejeznék a tanulást, és munkát vállalnának. A középfokú képzettségnél megállók is hibáznak, ha képesek diplomát szerezni, de inkább elmennek munkavállalásba. A fejlett társadalmakban a korosztály közel fele egyetemen tanul tovább, és 25 éves kora után vállal munkát.

Még bonyolultabb a gyermeket vállaló nőket a szülés miatt kieső évben munkanélkülieknek tekinteni, hiszen ezzel a következő nemzedék újratermelését szolgálja.

A nem foglalkoztatott munkaképes lakosság a társadalom számára veszteség. A munkanélküliséget a klasszikus közgazdaságtan nem tekintette veszteségnek, mert a foglalkoztatás tejes költségét meg nem térítő foglalkoztatást nem tudta megoldani annak ellenére, hogy a társadalom számára az is jövedelem lenne. Az osztálytársadalmak azért fejlődtek lassan, mert a munkaerejük jelentős hányadát nem tudták hasznosítani. A népszaporulat gyorsabb volt, mint a társadalom munkahelyet növelő képessége. A tőkés munkaadók nem voltak képesek a gyenge minőségű munkaerőt úgy foglalkoztatni, hogy az számukra jövedelmező legyen. Pedig a tőkés társadalom érdeke is megkívánta, hogy az is dolgozzon, aki nem termel a munkaadója számára akkora értéket, amekkora költséggel járt a foglalkoztatása. Ez csak akkor oldható meg, ha az állam a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását támogatja. Ez azzal is megoldható, hogy az állam a bérekkel arányos elvonásokat csökkenti. Ez megoldható azzal, hogy a gyenge munkaerő bére utáni elvonást csökkeneti, vagy elengedi. Nincs ugyanis akkora kedvezmény, ami sok volna a tartós munkanélküliség által okozott társadalmi kárnál.

A magas foglalkoztatás fontos társadalmi érdek.

A magas foglalkoztatásnak szakszervezetek voltak a legnagyobb ellenségei. Azok ugyanis csak a már foglalkoztatottak érdekvédelmi szervei, érdekük a már foglalkoztatottak számára minél magasabb bért kiharcolni. Viszont figyelembe sem veszik, hogy minél magasabbak béreket harcolnak ki, annál kisebb lesz a gyenge munkaerő kereslete, annál magasabb a munkanélküliség. Nemcsak a társadalom, de a dolgozók összességének az érdeke azonban az olyan bérezés, aminél legmagasabb a foglalkoztatás. Ezt azonban csak akkor lehet elérni, ha a gyenge munkaerő a munkaadónak olyan olcsó lesz, ami érkeltté teszi azok foglalkoztatását is. A társadalomnak ugyanis az olyanok foglalkoztatása is az érdeke, akik akár a bérüknél is kevesebb értéket termelnek. Ezért olyanok foglalkoztatását is biztosítani kell, hogy a gyenge minőségű munkaerőt is érdemes legyen alkalmazni.

Jelenleg azonban az állam azt is elvárja, hogy a munkaadó ne csak a munkás bérét fizesse meg, hanem a nyugdíját, a családjának az egészségellátást is fedezze. Ezek fedezetét a munkaadóknak bérarányosan kell megfizetni. Ezzel a gyenge minőségű munkaerő olyan drága lesz, ami mellett a gyenge minőségű munkaerőt a magas ára kiszorítja a piacról. Jelenleg olyanok a foglalkoztatási feltételek, amik a munkaadó számára a veszteséget jelentenek. A társadalom érdeke azonban az, hogy gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatási költsége akkora legyen, hogy érdemes legyen foglalkoztatni. Ezt az elvárást a bolsevik rendszer sikeresen oldotta meg azzal, hogy nem a gyenge munkaerő foglalkoztatását tette olcsóvá, hanem egyrészt meghatározta a fizethető átlagbért, másészt a veszteséges vállalatokat támogatta. Az állam nem a kifizetett bérek mennyiségét, hanem az átlagbért szabályozta. Ez csak akkor tette lehetővé az igényes, jobban megfizetett munkás alkalmazását, ha ellensúlyozását az átlagbérnél olcsóbb munkaerő felvételével ellensúlyozta. Ezzel a kis értékű munkaerő számára keresletet teremtett. Gyakran egy jó mérnököt csak akkor tudott jól megfizetni, ha három olcsóbérű munkást is talált ezzel párhuzamosan.

A bolsevik rendszer összeomlását követő rendszerváltás azonban olyan politikai és gazdasági vezetést hozott, amelyek a veszteséges vállatok leállításával akarták versenyképesebbé tenni a gazdaságot. A magyar rendszerváltás olyan foglalkoztatási rendszert hozott létre, amiben az olcsó, kis értéket termelő munkaerő foglalkozatási rátája alacsonyra zuhant. A bolsevik rendszer erőltetett iparosítása a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásban megelőzött minden demokratikus osztálytársadalmat. Ezt akkor én is úgy láttam, hogy a foglalkoztatási rátánk meghaladta az optimumot, nem tudtuk a jó munkaerőt jól megfizeti, ezért azt a maximális teljesítményre ösztönözni. Ugyanakkor a gyenge minőségű munkaerő fegyelme is laza volt.

Ma úgy látom, hogy a statisztikai adatok alapján a foglalkoztatási rátánk ugyan magas volt, de a nagyon alacsony és sok kedvezményes a nyugdíjkorhatár, a sok hiányzás és a szabadság, a gyenge érdekeltség és munkafegyelem mellett, kevés volt az egy dolgozó által ledolgozott teljesítmény. Ezekkel ugyanis a fejlett tőkés társadalmakhoz viszonyítva, sereghajtók között voltunk.

A foglalkoztatási mutatók tekintetében a világelső Dél-Korea. Ott nemcsak a foglalkoztatás magas, de az évente ledolgozott órák száma 600-al meghaladta a mienket. A ténylegesen nyugdíjba menők kora pedig nálunk 58 év, náluk 71.9 év, vagyis közel ott az átlag 14 évvel tovább dolgozik. Ideje volna a foglalkoztatást azzal is mérni, hogy az országokban mekkora a munkaviszony egész idején, a munkavállalás és a nyugdíjba vonulás között ledolgozott órák száma. Ebből kiderülne, hogy a bolsevik rendszerben ugyan szinte mindenkinek volt munkája, de az egy munkás élete során ledolgozott órákban nemcsak most, de akkor is a kelet-ázsiaiak jelentősen előttünk jártak.

Azt csak a közelmúltban ismertem fel, hogy a nem puritán és alacsonyan képzett munkaerőt nem havonta, hanem hetente kellene fizetni. A háború előtt minden államban csak a tisztviselők kaptak havi fizetést, a munkások pedig hetente. A tartósan munkanélküli, leszakadt réteg, és a cigányság még ma sem érett arra, hogy havonta fizessük. A heti bért jobban beosztják, és azért jobban megdolgoznak.

Az egységes fogalakoztatási feltételek tehát csak ott lehetnek hatékonyak, ahol a munkaerő minősége és jövedelmét beosztó képessége homogén. Megint csak azt kell látni, hogy a foglalkoztatást szabályozó feltételek, az egységes felépítmény csak a homogén társadalmakban lehet hatékony.