Miért hibás az értékelmélet

Kopátsy Sándor                EE                   2017 10 27

Miért hibás az értékelmélet

Kezdő közgazdászként az Országos Tervhivatalba kerülve azonnal összeütköztem az értékelmélettel. Gerő Ernő a gazdasági szféra megkérdőjelezhetetlen ura szólította fel a Tervhivatal elnökét, vizsgálja meg annak az okát, hogy a bútoripar miért nem jut diórönkhöz, amikor a háború előtt bőven volt diórönk.

Mint parasztpárti, a Tervhivatal Mezőgazdasági Főosztályán dolgoztam, rám sózták ezt a feladatot.

Az erdőgazdaságban dolgozók azonnal magyarázatot adtak. Ott is a Szovjetunióból átvett önköltségi árakat vezették be. Ez pedig számukra azt jelentette, hogy ami korábban drága volt, az olcsó lett, ami meg olcsó volt megdrágult. Mivel a korábban nagyon drága volt a hámozási rönk, az idős fák egyenes törzse, nagy értéket jelentett, vigyáztunk ennek a választéknak a megmentésére. A fák gyökeres tönkjeit pedig a földben hagyták, mert nem kaptunk érte annyit, amennyiért kiásták, feldarabolták volna. Most meg a hámozásra alkalmas rönknek alkalmas egyenes törzseket is felvágják tűzifának, mert azért többet kapnak. Ráadásul a diórönk mindig a családi kertek kiöregedett fájából származott. A bútoripar számára értékes törzsek áráért tízszer több tűzifát vásárolhattak.

Szerencsém volt, hogy éppen az erdészetben találkoztam az önköltségi árrendszer ostobaságával. Itt a leghosszabb a termelési folyamat, a nyolcvan éve elültetett csemeték kerülnek kitermelésre, közben ugyan viszonylag olcsón, de ápolni, rikítani kell, hogy minél érékesebb legyen a véghasználat, amiben a hámozási rönk százszor annyit ér, mind a tuskó, hússzor annyit, mint a tűzifa. A nyolcvan éves ráfordítás nagy többsége a drága hámozási rönk mennyisén térül meg. Ez minden erdész számára természetes. Legendásan emlegetik, hogy Németországban van olyan erdő, ahol 300 éves korukig nevelik a tölgyeket, hogy aztán mesés áron adják el a bútoriparnak. Minden egyes fát külön árverésen adnak el.

Az erdészek felvilágosítása alapján megírtam a jelentést. Ha bevezetjük a világpiaci árakat, megfordul a választék, nagyságrenddel megváltozik a termelési érték.

A bátor és nagytekintélyű elnökünk, Vas Zoltán megdöbbenéssel olvasta a jelentésem, de azt tanácsolta, hogy aludjunk rá egyet, mert a piaci árak indokoltsága dogmákat dönt. Másnap este pedig hívott a lakáson. Elmondta, hogy Gerő elvtárs, szokása szerint, azonnal válaszolt. „Állítson fel egy szakértői bizottságot, és ha ez így van, változtassunk rajta.” A tekintélyes erdészekből összeállt bizottság bemutatta választékokként, hogy mi az önköltségi és mi a világpiaci ár. Szinte ellentétesek voltak az árak.

Gerő Ernő azonnal döntött, hogy vezessük be a világpiaci faárakat. A következő évben minden erőgazdaság élüzem lett, ötszörösére nőtt a kitermelés értéke, a veszteség pedig nyereséggé vált. A hússzoros ára emelkedett diórönk pedig elárasztotta a bútoripart.

Az élet belelökött a legjobb illusztrálásába annak, hogy az értékelmélet értelmetlen. Az árakat nem az újratermelés költsége, hanem a kereslet és kínálat aránya alakítja.

Ennek a leckének köszönhettem, hogy két évvel később, 1954 augusztusában, azzal bízott meg a miniszterelnök Nagy Imre, hogy két munkatársával közösen készítsük el egy gazdasági reformjavaslatot.

Ebben a legjobb mesterem a lengyel akadémikus, Oszkár Lange volt, aki új modelleket javasolt. Az én elképzelésem azonban a kereslet kínálat által alakított árrendszer volt, de felmértem, hogy azt szentségtörésnek fogja Rákosi és Gerő, a két félelmetes politikai erő minősíteni. Ezért döntöttem, hogy a javasolt reformunkat új mechanizmusnak nevezzük. Az új mechanizmus alatt a kereslet és kínálat hatásának érvényesítését értettük.

Nagy Imre a hármunk által írt közel száz oldalas javaslatot változatlan formában a minisztertanács elé terjesztette. Gerő azonban azonnal megállapította, hogy ez „Bucharinista förmedvény!” Tájékoztatta Rákosit, aki azonnal összehívta a párt Gazdasági Bizottságát. Az letiltotta az anyag tárgyalását, a szétküldött anyagot visszagyűjtette, és megsemmisítette. Tőlünk még az indigókat is begyűjtötték. Nagy Imre kérésére a javaslat három készítőjét azonban nem vonták felelősségre.

A következő harminc évben nemcsak én hittem, hogy örökre elveszett az új mechanizmus első megfogalmazása, de Nyers Rezső és Fehér Lajos is nálam kereste. Ennek ellenére néhány évvel a forradalom után megalakultak a reformbizottságok, amelyek munkájába engem is bevontak, de a szerepem már másodlagos maradt, kivéve, hogy a legjobb propaganda anyagának, a Magyarázom a mechanizmust címen megjelent rajfilm sorozatnak én lettem a szerkesztője. Ez lett életem egyik legsikeresebb szereplése.

Az 1954-ben Nagy Imre számára készített anyagunkat azonban 1980 körül egy kutató megtalálta.

A következő bekezdést most írom le először, mert csak most mértem fel a jelentőségét.

A mechanizmus reform kizárólag a miniszterelnök, Nagy Imre miniszterelnök programjának készült. A párton belüli hatalmi viszonyokon nem akartunk változtatni. Arra figyeltem, hogy az anyag mind a magyar, mind a szovjet pártvezetés számára elfogadható legyen. Ne érintse a pártvezetés hatalmát. Sem a Szovjetunió sem az Egyesült Államok vezetését, vagyis a világpolitikai helyzetet nem láttam nemcsak akkor, de 1956 őszén sem érettnek arra, hogy politikai változás is történhessen. Ezért gondosan vigyáztunk arra, hogy csak a gazdaságot működtető módszerek reformjánál maradjunk.

Még fontosabb érvünk volt, hogy Magyarországon nem szabad olyan politikai reformmal foglalkozni, amiből a magyar zsidóságot kizárjuk, mert nélkülük nem lehet sikeres a reformunk kivitelezése sikeres. Rákosi és köre ugyan a magyar közvélemény számára elviselhetetlen módszereket alkalmazott, de okosabbak voltak, mint akiket az elszabadult népharag állított volna az élvonalba. Ha Rákosi és köre Moszkvából azt érzi, hogy a brutalitásukat nem támogatják, és ott is a gazdaság működtetésének rugalmasabb, piacosabb módját keresik, ők is változtatni fognak.

A Horthy rendszerben egy életre megtanultam, hogy Magyarországon a magyar zsidóság kizárása esetén nem működhet a társadalmi haladást serkentő rendszer. Ezt azonban nemcsak Rákosi és társai, de még Nagy Imre és csapata sem értette meg.

Azt csak feltételezhetem, ha Rákosi és társai a politikai hatalom birtokában maradnak, ha 1954-ben tudomásul veszik az Új mechanizmus reformot, és elkerüljük a példátlan támogatást élvező, de az első tíz nap után vállat irreális célokat vállaló 56-os forradalmat is.

Azt, hogy a forradalmat leverő szovjet haderőt elismerő Kádár és nem Rákosi került hatalomra, elsősorban Münnich Ferencnek köszönhetjük, aki felpakolta Kádárt, és elvitte a Szovjetunióba. Kádár pedig csak azzal a feltétellel vállalta a behívó szerepét, ha Rákosi nem jön vissza.

Azt akkor is, és ma is úgy látom, hogy a legjobb megoldás az lett volna, ha a több pártos demokráciát már Nagy Imre és Kádár János hívja be a szovjet csapatokat. Ennek elmulasztása és a szovjet csapatok bevonulása után Nagy Imrének le kellett volna mondani.

Azt a jelenlegi rendszer sem képes megérteni, hogy a Kádár átállása, és nem a forradalmi harc folytatása volt az egyetlen megoldás. A forradalom hősei nem a Szovjetunió hatalma alól való kiszabadulásért harcolók, hanem a még elérhető legkisebb rosszat elfogadóknak köszönhetjük, hogy elkerülhettük a borzalmas megoldást.

Ennek ellenére, életem legnagyobb élménye az ország lakosságának 95 százaléka által lelkesen támogatott forradalom első tíz napja volt. De csak eddig, amíg nem lépte át az elérhetetlenség határát. De már október 25.-én felmértem, hogy baj van, amikor Nagy Imre a Kossuth téren, a palament ablakában tudomásul vette, hogy nem elvtársaihoz beszél, és megrémültem, amikor több pártos kormányt alapított.

Azt ugyan már 1945. május elsején, Pécsen felmértem, hogy a bolsevik rendszer nem marxizmus, hanem annak egy ortodoxvallássá torzultsága. Azonban megértettem, hogy nélkülük, belső erő hiányában nem számolhattuk volna fel az arisztokrácia és az úri középosztály fél-feudalizmusát. A mai népszerű közép-jobb kormány is nagyon más lenne, ha nem kerülünk a Szovjetunió hatalma alá.

Egészen 1990-ig semmi reményt nem éreztem arra, hogy felmerülhet a kommunista társadalom piacosításának a lehetősége. A hidegháború szocialista oldalán Európában nem volt olyan ország, amik elég erős és puritán lakosságú és alkalmas lehetett volna a példamutatásra. A Szovjetuniót pedig olyan válságba sodorta az erejét messze meghaladó fegyverkezési verseny, hogy semmi reményt nem éreztem arra, hogy onnan reformok kezdeményezésére számíthatunk. A hatalma és puritán lakosságú Kínában a kulturális forradalom ázsiai terrorja és a lakosság túlszaporodása okozott reménytelenséget.

Ezért váratlanul ért 1990-ben a minden igényemet meghaladó reformra. Nemcsak a gazdaságot piacosították, de sor került az eddig sehol nem emlegetett gyermekvállalás korlátozása is.

Számomra ugyan Weber és a Bródy-Rácz könyv olvasása után, vagyis az 50-es évek óta egyértelmű volt, hogy Kínában a 3 százalékos népességnövekedése eleve a piacosítás kudarcát jelenti. Meglepett, hogy hogy Teng és a pártvezetés is tisztában volt ezzel, és a gazdaság piacosításával párhuzamosan a gyermekvállalás kegyetlen korlátozását is bevezették. A kellemes meglepetésem ellenére elképzelni sem tudtam az elmúlt 27 évben elért eredményt.

Ha Marx felismerte volna, hogy az árak nem az érték körül ingadoznak, hanem azokat a kereslet és a kínált az értékétől függetlenül alakítja, akkor a kizsákmányolást nem a tőkéstulajdon természetévvel, hanem csak a túlnépesedéssel, a munkaerő túlkínálatával magyarázhatja.

Abból, hogy az árcentrumát az értékük jelenti, nemcsak a klasszikus közgazdaságtan, de Marx sem szabadulhatott meg, és kénytelen volt a föld- és a bányajáradék áralakító szerepét elfogadni. Nem tűnt fel neki, hogy a földesúr jövedelmét nem ugyanolyan kizsákmányolásnak tekinti, mint ahogyan a profitot a tőkés tulajdonviszonnyal magyarázta. Ahogyan a földesúr jövedelme a földhiányból, a bányatulajdonos jövedelme az ásványok hiányából fakadt. Erre a két járadékra, ami a tőkés osztálytársadalom előtt is árelem volt, nem állította, hogy a tulajdonviszonyból fakad, a tőkés kizsákmányolást mégsem a tőkehiánnyal, hanem a tőkés tulajdonformával magyarázta. Pedig a profit ugyanúgy a tőkehiányból származik, ahogyan a föld- és a bányajáradék is a termőföld és az ásványi kincsek hiányának a szükségszerű következménye.

Marx másik elméleti tévedése pedig a munkaerő árujellegének a figyelmen kívül hagyása volt. Forradalmár buzgalma nem engedte meg, hogy a munkaerő kizsákmányolását a túlkínálatával magyarázza. A tőkések kizsákmányolását nem tőkések politikai hatalmának felszámolásával, hanem a munkaerő túlkínálatával lehet megszűntetni. Ha Marx tudomásul vette volna, hogy a munkaerő ára csak akkor emelkedhet, ha megszűnik a túlkínálata, nem forradalmár lesz, hanem demográfus. Ezzel szemben a munkaerő jobb megfizetését a munkások politikai hatalmának biztosításával akarta megteremteni.

Arra sem gondolt, hogy a jobban megfizetett munkás tovább él, és több gyermeket nevel, akik nagyobb munkaerő kínálatot teremtenek, az pedig a munkaerő árának csökkenését fogja okozni. Ha a munkaerő áru, az ára a keresletéhez viszonyított kínálatának a nagyságától függ. A munkaerő csak addig lesz kizsákmányolva, amíg többen vannak, mint amennyi munkaerőre a vállalkozásoknak szükségük van.

A példátlan nagyra nőtt bányajáradék oka. 1990 után a kínai iparosítás a nyersanyagok olyan óriási keresletét támasztotta, ami példátlan áremelkedését okozott. Ez a világgazdaság történelmében páratlan bányajáradékot eredményezett. Ahogyan befejeződött a kínai iparfejlesztés kezdeti, nyersanyag igényes szakasza, és nőtt a drága ára miatt nőtt a nyersanyagokkal való takarékosság, csökkentek a nyersanyagok árai, ezzel a bányajáradékok harmadára zuhantak.

Mivel nem történhet a világgazdaság történelmében a kínaihoz hasonló iparosítás, a takarékosabb felhasználás pedig megállíthatatlanul folytatódik, a magas bányajáradék a belátható jövőben nem térhet vissza.

Még egy másik, bizonyítékokat is szolgáltat a kínai reform.

A munkaképes lakosság csökkenésének köszönhetően nem csak a kínai dollár milliárdosok sokasodtak meg, hanem a világtörténelem legnagyobb nyomorcsökkenése is ott történt. A Világbank felmérése szerint, az elmúlt negyedszázadban megszűnt Kínában a mély nyomor. 1990-ben 650 millió kínainak volt 1.9 dollár alatt a napi jövedelme. Mára ennek 90 százaléka megszűnt. Ez azt jelenti, hogy a Kínai reform során nemcsak a dollármilliárdosok száma nőtt meg negyedével, de 600 millió kínai 90 százaléka is kiemelkedhetett a mély szegénységből. Az utóbbi azt jelenti, hogy az emberiségen belül a nagyon szegényeknek nemcsak az aránya, de a száma is felére csökkent.

Sok mindent el tudtam képzelni, de azt nem, hogy a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően csökken a nagyon szegények aránya is. Még inkább meglepődtem azon, hogy ez a nagyon gazdagok gyors növekedésével párhuzamosan történt meg.

Közel száz éve nem volt közgazdaságtani műnek akkora tudományos sikere, mint Pikettynek, a francia akadémikusnak. Aki a művében azon háborog, hogy egyre nő a vagyonok differenciálódása. Ez tény, de azt nem veszi tudomásul, hogy a vagyon differenciálódással párhuzamosan csökken a nagyon szegényeknek az aránya. Piketty könyvéből éppen az ellenkezőjét vontam le, mint amit bizonyítani akart. Az egyre differenciálódottabb vagyon ugyanis hatékonyabban működik, mint a kevésbé differenciált, és ennek következtében egyre gazdagabb a társadalom. A gazdag társadalomban nemcsak a nagyon gazdagoknak, de a nagyon szegényeknek is több jut. Piketty könyvénél jobb antimarxista művel még nem találkoztam. Marx a jövedelmeket akarta a szegények érdekében egyenlőbb an elosztani. Az fel sem merült nála, hogy a társadalom érdeke nem az elosztás egyenlőbbé tétele, hanem a vagyon olyan elosztása, ami a legnagyobb értéktermelést biztosítja. Ha ez az egyre differenciáltabb vagyonelosztás mellett történik meg, akkor a differenciáltabb vagyonelosztás a szegényeknek is érdeke.

Az bennem fel sem merült, hogy ennek a legjobb bizonyítását az 1990-es kínai reform sikere bizonyítja. Az adott még a fejlett tőkésállamoknál is nagyobb lehetőséget arra, hogy a legügyesebbek dollármilliárdosok lehessenek. A példátlan meggazdagodási lehetőség teremtett annyi többletjövedelmet, amiből nemcsak a bérek emelkedtek példátlanul gyorsan, de egy milliárdosra 700 ezer nagyon szegény jövedelme is nagyon gyorsan növekedhetett.

Nemcsak Marx és tanítványai akarták megváltani a szegényeket segíteni a minél egyenlőbb elosztással, de Piketty is. Általában, a jámborok egyenlőbb elosztást követlenek, az élet ezzel szemben azt bizonyítja, hogy a szegények érdekét is az szolgálja a leginkább, ami a megtermelt javakat egyenlőbben kell elosztani, hanem a vagyon működtetését kell azokra bízni, akik a minél jobb hatékonyságot biztosítják. A szegénységet nem az elosztással, hanem a vagyon minél jobb működtetésével kell felszámolni. Ezt Kína 1990 óta megmutatja.

Tudomásul kell venni, hogy az áruk árát csak a kereslet és kínálat képes a társadalom érekének megfelelően alakítani. Nem kell az áruk, nem a tulajdonosi jövedelmek differenciáltságával, nem a járadékkal, nem a profittal kell foglalkozni, mivel azok sem a tulajdon formájától, hanem az áruk keresletétől és a kínálatának arányától függnek.

A társadalmak versenyképességének három feltétele van.

Mennyire puritán viselkedésű a lakosság.

A gazdaság iránytűje a piacon kialakult kereslet kielégítése legyen.

A népesség számának az ingadozása néhány ezreléken belül maradjon.