Gini mutató az elmúlt nyolcezer évben

Kopátsy Sándor                EH                  2017 12 16

Gini mutató az elmúlt nyolcezer évben.

A közelmúltban amerikai történészek feldolgozták a gini mutató alakulását az elmúlt nyolcezer évben, Eurázsiában és Afrikában, valamint Amerikában. Vagyis tudomásul vették, hogy egészen másként alakult a fajunk sorsa mindaddig, amíg a Nyugat nem fedezte fel, és szállta meg Amerikát. A két alapvetően eltérő fejlődési út kialakulásának az okát ugyan nem keresi, de legalább tényként tudomásul vette. Itt éreztem meg először annak tudomásul vételét, hogy az emberi faj ha eltérő és izolált természeti környezetben él, jelentősen más úton jár, és más tempóban fejlődik.

Ez a fontos felismerés megérte volna, hogy ezt tényekkel is bizonyítsuk.

Dés-Afrikában, ahol az emberi faj megjelent, mivel nem változott lényegesen a térség éghajlata, a természeti környezete, fajunk szinte változatlan szinten maradt, amíg a 19. században meg nem jelent a már iparosodott Nyugat a termékeivel.

Még meggyőzőbb bizonyíték, hogy Ausztráliában 30-40 ezer éve jelnet meg az ember, és a kontinens felfedezéséig a gyűjtögetés szintjén maradt.

A gini mutató alakulása volt a legnagyobb tévedés.

Ez a mutató csak arról ad tájékozást, hogyan alakult a lakosság között a jövedelem és vagyon felosztása. Ez a mutató annak a személetnek az utolsó jele volt, ami szerint az ideális társadalom az egyenlő jövedelem és vagyon elosztásán alapul. Ennek az ideális alapja az 1, ami azt jelenti, hogy mindenkinek a jövedelme és a vagyona azonos. Ilyen a Marx által elképzelt ideális társadalom, a kommunista volt. Ő is csak erkölcsi alapon tartotta a kommunista államot ideálisnak. Nem bizonyította annak nagyobb hatékonyságát. Marx alapvető tévedése azonban az volt, hogy nem vette tudomásul, hogy az osztálytársadalmak azért voltak halálozást okozók, mert gyorsabban nőtt a lakosságuk, mint a társadalom eltartó képessége. Ez ellen csak a halálozás okozásával és a tudásvágy üldözésével tudott védekezni. Ezt nemcsak Marx, de társadalomtudomány máig sem ismerte fel.

Egyetlen társadalomtudós sem tette fel a kérdést: Hogyan alakult volna a termelésre épült társadalmakban a lakosság száma, ha nem fokozza a halálozást, és üldözi a tudásvágyat. Ezt Marx is figyelmen kívül hagyta. Nem számolt azzal, milyen lett volna a népszaporulat, ha az osztálytársadalmak nem fokozzák a halálozást azzal, hogy növelik a lakosság többségének a nyomorát, ha nem háborúznak, ha nem üldözik az ember tudásvágyát.

Mint történelmi materialista, csak azt fogadtam el, hogy a múlt társadalmai a lehető legjobbak voltak, mert a fel nem ismert elsődleges társadalmi érdeket, a népszaporulat fékezését szolgálták. Aki azt hiszi, hogy a múlt társadalmai bármikor lényegesen hatékonyabbak lehettek volna, ha egyenlőbben osztják el a jövedelmet és a vagyont, naiv idealista. A tudós számára a tények mindig a szükségszerűséget igazolják. Azt ugyan a biológusok sem tagadhatják, hogy az élőlények életmódja viszonylag tökéletes, nem akarnak tanácsot adni a növényeknek, az állatoknak, hogyan élhetnének jobban. Belátják, hogy az egyes fajok csak a többi faj rovására élhetnének jobban és többen. A természetet végtelen bölcsnek kell elfogadni.

Az emberi fajt életét is csak olyannak szabad elfogadni, ahogyan élt, mert ha lényegesen jobban élt volna, de eltarthatatlan mértékben túlnépesedik. Az ember eddigi élete is maga a csoda. A fajok életében nagyon rövidnek tekinthető mintegy 150 ezer év alatt, ezerszer nagyobb eredményt, sikeresebb pályát járt be eddig is, mint bármelyik faj előttünk. Ráadásul, a fejlődésünk tempója exponenciálisan gyorsul, az utóbb száz év alatt többet fejlődtünk, mint előtte 150 ezer év alatt. Ezért tudománytalannak, ostobának tartom azokat a társadalomtudósokat, akik a bejárt pályánkat úttévesztésnek tekintik.

Mivel mérhetjük a társadalmi fejlődésünket.

Ahogyan közgazdász pályára kerültem, azonnal azon kezdtem botránkozni, hogy a társadalomtudósok a történelmünket, még a jelenünket is, hibás úttévesztésnek minősítik. A tudósok nem azt keresik, hogy minek köszönhetjük az elért eredményeket, hanem arra keresnek magyarázatot, hogyan lehetet volna a múltban, még inkább a jelenben, másként viselkedni, és akkor már sokkal előbbre lennénk. Ezért az olyan mutatókat kerestem, amelyek az objektív valóságot mutatják.

Először ilyen mutatónak az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon arányát tartottam. Ezt a mutatót azért szerettem, és szeretem ma is, mert első olyan, amelyik az osztálytársadalmakban a fejlettségtől viszonylag független marad. Ezzel az arányról már az ötvenes évek elején megjelent Bródy András és Rácz Jenő könyvében találkoztam. Azt állították, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon aránya az adott életérben és az adott kultúrában viszonylag állandó, nem változik a társadalom fejelődése, gazdagodása során. Vagyis az életterekben kialakult kultúrákban viszonylag állandó marad.

A hidegebb éghajlaton magas a jövedelemhez viszonyított vagyonigény, a trópusokon viszont alacsony marad. Közép-Európában az egy laksora jutó nemzeti vagyon az egy lakosra jutó jövedelemnek mintegy háromszorosa volt nemcsak a megismerhető múltban, de a jelenben is. Európán belül az északi skandináv államokban négyszeres, a mediterránokban csak kétszeres.

Azt később ismertem fel, hogy az a mutató nem csak az éghajlattól, hanem legalább annyira a kultúrától is függ. Ezt jól jellemzi az Egyesült Államokban a közelmúltban közölt mutató. Az ott élő kelet-ázsiai etnikumban négyszeres, a puritán, protestáns európai etnikumokban háromszoros, a latin-amierikaiban kétszeres, a négerek között az egyszerese alatt van.

Ezek a számok jól bizonyítják, hogy a háború előtti Baranya-megyében a svábok vagyonát háromszorosra, a kálvinista magyarokét két és félszeresre, a katolikusokét kétszeresre, a cigányokét egyszeres alattira becsültem. Ezeket az arányokat jelenleg is megbízhatónak tartom.

Van egy másik példám is. Az ország lakosságának nagy többsége számára megfelelő megoldás a havi fizetés. A vállalkozók számára azonban elegendő az éves nyereségben való érdekeltség. A cigányokat azonban jobb volna hetente fizetni. Tehát nemcsak a jövedelemhez viszonyított vagyon, hanem a jövedelem optimális időbeosztása is kultúrától függ.

Gyermekkorom világában a cigányokat naponta, a munkásokat hetente, a diplomásokat havonta fizették, a tőkések pedig az éves vállalkozási hasznukban voltak érdekeltek.

Ezen a tapasztaltok győztek meg arról, hogy a vegyes etnikumú társadalmakban az egységes jogszabályok nem lehetnek hatékonyak. Vagyis a vegyes kultúrájú lakosságú közösség nem lehet olyan hatékony, mint a homogén. Ez adott magyarázatot arra, hogy Európában a hat legfejlettebb társadalmú ország, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, vagyis a hat leginkább homogén társadalmú állam. Hasonló a magyarázata annak is, hogy a legfejlettebb tízbe került négy óceánokon túli, protestáns, angolszász ország egymásközti sorrendje, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália és csak a negyedik az Egyesült Államok. Az utóbbi lemaradása egyértelműen azzal magyarázható, hogy abban a legmagasabb aránya van a két viszonylag lemaradt etnikumnak, a latinoknak és az afrikai feketéknek. Az államok számára a vegyes etnikum nem előny, hanem hátrány.

Ezen az alapon vált számomra érthetővé, hogy Magyarország történelmét mindennél jobban az magyarázza, hogy mint etnikum nem voltunk képesek benépesíteni a Kárpát Medencét. Ezer éven keresztül a viszonylag kis Kárpát Medencét uraló Magyarország volt Európa legkevésbé homogén kultúrájú térsége. Ezt Trianon után sem vagyunk hajlandók tudomásul venni.

Sokáig nagyon nagyra becsültem a nagyon vegyes etnikumok által lakott Erdély aranykorát, és a 20. században Móricz Zsigmond igyekezetét, ennek bizonyításával. Erdélyben én is egy közép-európai Svájcot láttam. Csak lassan vettem tudomásul, hogy Svájcban ugyan többnyelvű és vallású a lakosság, de ettől függetlenül kulturálisan nagyon homogének. Erdély azonban nemcsak nyelvben és vallásban nagyon tarka, hanem etnikai tekintetben is. Svájc a világ egyik leghomogénebb kultúrájú állama. Ott járva nem lehet megmondani, hogy a lakók németül, franciául vagy olaszul beszélnek, mert azonos módon viselkednek. Erdélyben viszont minden etnikum nagyon elérő módon él és viselkedik.

Az Amerikában készült gini tanulmány.

A rövid ismertetőjét olvasva, grafikonjait látva is nagyon sokat tanultam belőle.

Először veszi tudomásul, hogy az elmúlt 800 évszázadról készült tanulmány, hogy a társadalmi fejlődés szempontjából Eurázsia és Afrika egység, Amerikával szemben. Az utóbbiban a fejlődés megkésve indult, és megrekedt a kapás kultúrában, kontinens felfedezéséig.

Először olvasom utalást arra, mi volt a megrekedés egyik oka. De erre a tényre is csak utal. Nem volt domesztikált igás állatuk. De ez a megrekedésnek csak egyik oka. Több okra nem is tér ki. Pedig nem volt a szántóföldek megműveléséhez, a talajerő megőrzéséhez, a termékek behordásához és a trágyák kihordásához nélkülözhetetlen igásállat, és kerekes jármű. Amerikában mivel nem volt sem igásállat, sem kerekes jármű, a szántóföldi földművelés létre sem jöhetett. Az öntözéses szántóföldi földművelés csak hasított körmű, erős igásállattal alakulhatott ki, mert a patásállat, a patkolatlan ló csak a száraz síkságokon járhatott biztonságosan, a patkó pedig csak az időszámításunk utáni első évezredben, és Nyugat-Európában jelent meg.

Az idézett tanulmány sem utal arra, hogy a két amerikai kapás kultúrában, az inkában és a mayában nem volt megoldható a talajerőt megőrző trágyázás. A mayakutatók tudják, hogy a kapás növénytermelésük kóros trágyahiányban szenvedett. Szinte csak az emberi ürülékre számíthattak. Ez pedig nagyon kevés volt ahhoz, hogy a jelentős számú lakosság élelmét megtermelhessék. Azt is olvastam, hogy a kapásan termelt kukoricát a mayák úgy termelték, hogy minden vetőmag mellé egy kis halat is bekapáltak. Ez volt a növény számára a trágya.

A gini mutatókat feltáró tudósok fő hibája.

A mutatót feltaláló olasz tudós sem vette tudomásul, hogy a társadalom boldogulása nem a jövedelmek és vagyonok minél egyenlőbb elosztásának a következménye, sőt annál többen, annál jobban, és annál tovább élnek az emberek, minél egyenlőtlenebb az elosztás, nagyobbak a jövedelmi és vagyoni különbségek. Ezt nemcsak az olasz professzor, Gini nem ismerte fel, de Marxnak is az volt a mániája, hogy az ideális társadalomban egyenlők lesznek mind a jövedelmek, mind a vagyonok.

Ebből a rögeszméből a jelenkor ünnepelt közgazdásza, a francia professzor, Piketty sem gyógyult ki. Bármennyire minden tény azt mutatja, hogy a legszegényebb emberek jövedelme ott a legmagasabb, ott a várható életkor a leghosszabb, ahol nagyobb a jövedelmek és a vagyonok közti különbség.

A társadalomnak az érdeke, hogy a lakosok átlaga, de a legszegényebb tizede is minél jobban éljen. Ez soha nem valósult meg olyan egyértelműen, mint a jelkorban. Jelenleg a leggazdagabb társadalmú ország Norvégia, ugyanakkor ott a legszegényebb tized jövedelme, várható életkora, iskolázottsága is a legmagasabb. Az emberiség közel harmada olyan szegény, hogy a legmerészebb vágya, hogy akár a leggazdagabb ország legszegényebb tizedében élhessen. Másként fogalmazva, ma három milliárd ember szívesen élne Norvégiában a legalsó tizedben.

Mindezt tényként ugyan nem tagadhatja a tudomány, mégsem ezzel számol. Elég volna egyetlen adatközlés, arról, hogyan, és meddig él, hány osztályt végzett a skandináv államokban az alsó tized, és hogyan és meddig él, járt iskolába az emberiség legszegényebb harmada. Ennek tudomásul tétele talán megértetné a társadalomtudósokkal, hogy az egyenlőség erőltetése zsákutca.

Jó ötven éve az ENSZ statisztikusai rájöttek, hogy a társadalom fejlettsége három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője. Tehát szó sincs arról, hogy az a fejlettebb társadalom, a melyikben egyenlőbb a jövedelemelosztás. Sokkal inkább igaz ennek az ellenkezője. Ezt is túlzásba lehet ugyan vinni, de az osztálytársadalmak történetét, a fejlődést a differenciált jövedelmek jellemezték és jellemzik.

Az idézett amerikai tanulmány megemlíti ugyan a gyűjtögető és a termelő társadalmak közti minőségi különbséget. Ezt csak azzal magarázza, hogy nem volt igavonó barmuk, ami a szántóföldi növénytermeléssel járó talajművelés és szállítás igényit kielégítette volna. A szarvasmarhák és bivalyok által a talajerőt megőrző trágyázást és a szállítást meg sem említi.

Ennek ellenére, hogy felmértem a tanulmány hiányosságait, nagy örömmel fogadtam a felmérést.

Az amerikai tanulmány, utalást sem tartalmaz arra, hogy a fajunk eddigi történetében legnagyobb előrelépés Eurázsiában és Afrikában csak azért történhetett, mert jelentős felmelegedés itt járt olyan változásokkal, amire a szántóföldi öntözéses gabonatermelés létrejöhetett. Ha ez nem történik meg, talán még mindig a kapás kultúrák szintje jelentené a társadalmi fejlődés csúcsát.

A két amerikai kapáskultúra.

Ennek a tanulmánynak a leglényegesebb mondanivalója, hogy a két amerikai kapás kultúra megjelenését az időszámításunk előtti 2.000-re teszi. Ezzel az időponttal eddig nem foglalkoztam. Pedig a tényt látva megdöbbentem. A gabonatermelésre való átérést a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedéssel magyaráztam, és azt is tudtam, hogy az első kapásan termelt kultúrnövények és a két első domesztikált állat, a kutya és a rénszarvas Eurázsiában sok ezer évvel a felmelegedés előtt megtörtént. Az nem foglalkoztatott, mi történhetett volna, ha nincs felmelegedés.

Arra a tárgyalt amerikai tanulmány sem utal, hogy az amerikai kultúrnövények, mindenekelőtt a burgonya, a kukorica és a bab nem az időszámításunk előtt 2.000, hanem már a felmelegedés előtt néhány ezer éve megjelentek, mint kiegészítő kapásan termelt táplálék. A mai tudomány a rizs, a köles, a búza és az árpa megjelenését Eurázsiában és Afrikában ugyanúgy évezredekkel a felmelegedés elé teszik, mint Amerikában a burgonya, a kukorica, a bab és a paradicsom lakóhely körüli kapás termelését.

Azt, hogy ezek a több ezer éve termelt kapásnövények szántóföldi termelése csak Eurázsiában megtörtént, a tudomány bizonyítja Azt azonban, hogy a szántóföldi művelésük akkor is kialakulhatott volna, ha nincs klímaváltozás, csak találgatni lehet. Szerintem, az önözéses szántóföldi gabonatermelés feltételeit, a szarvasmarha és a bivaly domesztikációját, a folyamvölgyek önözhetőségét csak a felmelegedés teremtette meg. A felmelegedés előtt csak a kutya és a rénszarvas tárult az emberhez. A többi háziállat csak akkor domesztikálódott, amikor a klímaváltozás kihalásukkal veszélyeztetett.

Bármennyire egyértelmű, hogy csak azok a vadállatok szelídültek az emberhez, amelyeket a klímaváltozás kihalásukkal veszélyeztetett. A szarvasmarha, a bivaly, a teve, a birka és a kecske azért szelídült az emberhez, mert annak etetésére, itatására szorult.

Eurázsia már abban is Amerika előtt járt, hogy a kutya és az első hámos állat, a rénszarvas ismert volt. A rénszarvas ugyan erősebb a lámánál, de ez ereje nem egyenlő a szarvasmarháéval és bivalyéval. A hideg észak Eurázsiában, a havas síkságon a rénszarvasok által vontatott szánokon a szállítás több ezer évvel a felmelegedés előtt ismert volt, de csak havon és szánkóval. Ez a szállítási mód csak a havas síkságokon volt megoldás.

Azt is megemlítettem volna, hogy a vizsgált korban fajunk hány százaléka élt Eurázsiában és Afrikában, valamint Amerikában, valamint Ausztráliában. Becslésem szerint, óriási többségünk Eurázsiában és Afrikában, ezek többsége is a Monszun Áramlat térségében élt.

A Golf Áram térsége csak akkor csatlakozott a Monszun százszor nagyobb népességű térségéhez, amikor Nyugat-Európában, az időszámításunk utáni első évezred végén, kialakult a természetes csapadékra épülő gabonatermelés. Ez a gabonatermelési mód tért aztán át alig egy fél ezred múlva Amerikára, és nem sokkal utána Ausztráliára.

A szántóföldi gabonatermelés tőkeigénye.

A tárgyalt tanulmány csak a gini mutató tükrében mutatja be a társadalmi fejlődést, és azt egyértelműen a szántóföldi növénytermelés megjelenésével magyarázza, hogy megnőtt a jövedelemhez viszonyított vagyonérték. Ezt elsősorban az igavonó állatok vagyonértékével indokolja. A gyűjtögető társadalmakban az őket eltartó életterük nem jelentett jelentős vagyonigényt. A földművelő társadalmakban azonban a legnagyobb vagyonigényt nem az igavonó állatok és a talajműveléshez, anyagmozgatáshoz szükséges eszközök, hanem a termőföld és az épületek jelentették.

Ekkor jelent meg a földjáradék. Ezért aztán nem annyira a jövedelmek, hanem a vagyonok gini mutatója nőtt meg. A tanulmány az igavonó állatok vagyonigényét hangsúlyozza, holott nagyságrenddel nagyobb volt a termőföld és a lakóház és az istállók értéke. Ráadásul az állatállomány, a lakóház és az istállók, általában a felszereltség a jobbágyok tulajdona volt. Csak a legnagyobb érék a termőföld maradt a földbirtokosok tulajdonában.

A szellemi vagyon megnövekedett szerepe.

A közgazdaságtudomány máig sem vette tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom a legfontosabb vagyonná emelte a szellemi vagyont, a munkaerő képességét és képzettségét. Csak a fizikai vagyont figyelembe vevő mutató értelmetlenné vált. Ma már nemcsak a munkaerő ára, de a vállalkozó jövedelme is egyre inkább a képességétől és képzettségétől függ.

Nemcsak a klasszikus közgazdászok, és a marxisták, de a jelenkori közgazdaságtan sem számol a munkavállaló és a munkaadó képességének megváltozott szerepével. Ma is azt tartják, hogy a tőkejövedelem a tőke nagyságával arányos, a munkavállalókat pedig a tőkések kizsákmányolják. Nem veszik tudomásul, hogy mind a munkaerő ára, mind a tőke profitja korábban is a keresletének és kínálatának az arányától függött. Az osztálytársadalmakban azért volt jellemző a munkaerő kizsákmányolása, mert több és jobb volt a kínálata, mint a kereslete.

A jelenkor fejlett társadalmaiban azonban a munkaerő felső többségével szemben a kínálatánál nagyobb a kereslet. Ezért a munkaerő felső kétharmadának megszűnt a kizsákmányolása.

Az olyan fejlett országokban, ahol csökken a munkaképes lakosság mennyisége, egyre inkább nő azok aránya, akiknek az alkalmazása a vállalkozók érdeke a foglalkoztatási törvények szerinti áron megvásárolni.

A fejlett, puritán államokban ma már csak azért van munkanélküliség, mert a foglalkoztatási törvények olyan magas költséget követelnek a gyenge minőségű munkaerő alkalmazása esetében is, ami már a munkaadónak drága. Vagyis a törvényben szabályozott minimálbér és a járulékai meghaladják a gyenge munkaerő értékét.