Tartalom
Kopátsy
Sándor EH 2018 02 19
Harari: AZ
EMBERISÉG RÖVID TÖRTÉNETE
Az első fejezet
Egy
jelentéktelen állat
Az első 67 oldal nagyon sokat mondó és izgalmas volt.
Önállóan is megállná a helyét. Évtizedek
óta a homo sapiens három adottságát tartom az elsőlegesnek, a fejlett agyát, a
kezek képességeit és a hangképzését. Harari csak az első kettőt emeli ki.
A fejlett agyunk szerepe.
Amit erről leír, elegendőnek tartom, de ez önmagában
mégsem ad az elért eredményekre elég magyarázatot. Mert nem csupán csupán a fejlett agyunknak köszönhetjük, amit elértünk.
Csak a fejlett agyunk az éghajlatváltozás után bekövetezett szédületes
fejlődésre nem ad elegendő magyarázatot. Harari is egyértelművé teszi, hogy a
velük közös időben élő neandervölgyi emberek agya már hasonlóan fejlett volt, mégis
nyomtalanul eltűntek. Ő is nagy súlyt helyez arra, hogy mennyire keveredett a
neandervölgyi és Denisovában talált ember a térségükbe került homo sapienssel.
Az előbbi DNS-ében 1-4 százalék, az utóbbiban 6 a homo sapiens nyoma.
Véleményem szerint e két faj és a sapiens közös
utódainak a valószínűssége kicsi. A gyűjtögető társadalmakban nagyon zártak
voltak a közösségek. Valószínűtlen, hogy magános nők egyedül találkozhattak egy
másik emberi fajjal. A gyűjtögető
közösségekben, sem otthon, sem a gyűjtögetés közben nem volt akadálya a
szexuális vágyak kiélésére. A saját közösségen kívüli emberel való
találkozás nagyon ritka volt. Nemcsak akkor, de a jelenkorig is nagyon ritka
volt a lakóhelyen kívüliekkel történő szexuális kapcsolat. Minden település évezredeken keresztül szinte izolált beltenyészet
volt. Ezért aligha lehet az egy időben élő emberi fajok keveredésével magyarázni
a sorsuk alakulását.
Ausztráliában
ismertem fel, hogy a fajok fejlődési történetét csak a természeti környezetük
változása alakítja. Ott 40 ezer éve élt a homo sapiens a nélkül, hogy fejődött
volna. Az agyuk, a kezeik, a beszédkészségük ugyan olyan fejlettek voltak, sőt
több száz eltérő nyelvet is, egymástól függetlenül kialakítottak, de semmivel
sem váltak fejlettebb fajjá.
Máig nyomát
sem találtam annak, hogy valaki az elmúlt tízezer év eredményét a
klímaváltozással magyarázná. Arra senki sem fordított figyelmet, hogy a homo sapiens rövid történetében csak egy
jelentős fordulat következett be, a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés.
Még az sem ébresztette fel a tudósok figyelmét, hogy a szerves élet földünkön
történt változásait a földön kívüli, a naprendszerünkben történt változások
idézték elő. A földtani korokat heliocen,
azaz nap-rendszeri változások, és csak a jelenleg folyó felmelegedést
azonban a homo sapiens okozza. Ennek
hatására a földi élet az ember igényeinek szolgálatában alakult.
A kezeinek tökéletessége.
Harari is felismerte, hogy a homo sapiensnek a
történelmében milyen fontos szerepe volt annak, hogy a kezekkel tűzet, szerszámokat, eszközöket, zenét, műtárgyat lehetett készíteni.
A tűz és a kőszerszámok ugyan már a sapiens előtt megjelentek, ennek ellenérre
nagyon keveset foglalkoznunk a fejlett kezek kialakulásának történetével. A
megtalált emberi kézcsontok alapján, vizsgálni kellene, hogy a kéz fejlődése
mikor és hogyan alakult. Az emberszabású majmok a mellső végtagok behajtott
újjakon jártak, de semmit sem tudok arról, mikor jelent meg a tenyerekre lépés.
Néhány éve olvastam, hogy az ember a súlyához képest a legnagyobb talpú emlős. Ez is olyan
adta a sapiensnek, amit érdemes volna összevetni az elődeink adatával.
Beszédképesség
Nagyon nehéz adatot találni arra, hogy biológiai
elődeink, és akikkel egy időben is éltünk, milyen hangképző adottságaik voltak,
mégis meg kell említeni, hogy a beszédképességnek döntő szerepe volt az
emberszabású fajok közti versenyben döntő szerepe volt.
A nők fogamzásképessége.
Még a
demográfusok sem foglalkoznak azzal, hogy a homo sapiens fajt a folyamatos
szexuális vágy jellemezte, mint a trópusi fajokat általában. A négy évszakos klímában
azonban csak néhány olyan napot jelentett a párzásuk, ami a születéseket a
tavaszi hónapokra eredményezte.
A neandervölgyi és a denisovai ember a jégkorszakban,
a hideg és hosszú telek miatt, feltételezhetően az itt élő emlősökhöz
hasonlóan, a nők is csak akkor volt fogamzásképesek, amikor tavasszal történtek
a szülések. Ez azt jelentette, hogy a párzási ösztönük csak néhány őszi napon
működött. Ezzel szemben a homo sapiens fogamzása,
és a szexuális ösztöne folyamatosan működött. Ez jelentősen nagyobb
szaporaságot jelentett, ami az egyik magyarázat lehetett a fölényére.
A három faj
nagy ritkasága aligha nem adhatott okot arra, hogy ezek egymást
kipusztíthatták, kiirthatták. Ráadásul ilyen fajkeveredéseket nem ismer a tudomány.
Annak tehát, hogy a homo sapiens alig 20 ezer évvel a felmelegedés előtt jelent
meg a négy évszakos térségekben. Mai ismeretink szerint, a felmelegedést megélő egyetlen ember a homo sapiens volt. Ezért
indokolt volna kideríteni, hogy miben folt fajunk a többi embernél fejlettebb
faj. Ebből csak az van kiderítve, hogy a neandervölgyi ember termete és agya
nagyobb volt a mienkénél. A nagyobb termetre magyarázatot adott a hidegebb
éghajlat. Az agy térfogatának nagysága pedig, a jelenlegi tudásunk szerint, a
homo sapiens esetében sem mutat szellemi értékkülönbséget. Ezért volna
indokolt, hogy a kezünk és a hangképző képességünk közti különbséget is
feltárni.
Abban Harari sem kételkedik, hogy a nagyobb
kommunikációs képességünk oka lehetett a fölényünknek. Az Ausztráliában rekedt
társaink múltja számomra azt mutatja, hogy a kommunikációs képességünk volt
sokkal fejlettebb. Az odakerült őslakosság társadalmi fejlődése ugyanis csak a
mintegy 150 eltérő nyelvük kialakításában történt. Ennyi nyelvet képesek voltak
ugyanis kialakítani, de életmódjuk szinte változatlan szinten ragadt. Nem
domesztikáltak egyetlen állatot, nem lett egyetlen kultúrnövényük. Talán a
bumeráng volt az egyetlen fegyverük.
Elmaradásukra egyetlen magyarázatot találtam, viszonylag változatlan klíma esetén áll a
biológiai fejélődés órája. Fajunk csak ott fejlődött, ahol a megváltozott
környezethez alkalmazkodni kellett. Ez a magyarázata annak, hogy fajunk
megjelenése térségében 150 ezer évig szinte változatlan szinten maradt. Ami
változást elértek, azt a fajtestvérek onnan hozták, ahol azoknak a megváltozott
természeti környezethez alkalmazkodni kényszerültek.
Tekintettel arra, hogy fajunk megjelenése óta a
földünk klímája csak mintegy tízezer éve változott meg lényegesen, és ehhez a
változáshoz történő igazodásra, csak Ázsiában és Észak-Afrikában voltunk
felkészülve, csak ezek voltak képesek arra, hogy a klímaváltozáshoz gyorsan
igazodjanak. Harari ezt a tényt nem hangsúlyozza. Sőt még arra sem tér ki, hogy
nemcsak az öntözéses szántóföldi gabonatermelés volt forradalmi változás, hanem
a pásztorkodás is. Az egyik a másik sikere nélkül meg sem történhetett volna. Ennek illusztrációja Amerika. Ott is voltak
már évezredek óta kapásan művelt kultúrnövények, de nem voltak igásállatok.
A két amerikai kapáskultúra az építészetével, a csillagászatával, az írás és
olvasás ismeretével, naptárkészítéssel egy szinten voltak Ázsia és Észak-Afrika
magas kultúrájával. De nem volt pásztortársadalmuk, azoknak igázásra elég erős
állatai, és nem ismerték a kereket. A
két amerikai kapáskultúra csodálatos építmények létrehozására, írásra,
olvasásra képesek voltak, de a szántóföldi földművelésre képtelenek maradtak.
Több ezer évvel a felmelegedés előtt termeltek
burgonyát, kukoricát, babot, paradicsomot, de csak a lakóhelyük közelében, és
kapásan. A szántóföldi növénytermelés előfeltétele volt az ember erejét
többszörösen meghaladó igásállat, amivel lehetett szántani, a termést
behordani, a trágyájával a talajerőt megtartani.
A kor embere ösztönösen felismerte, hogy a szántóföldi
földművelés alapja az igásállat. Ezért lett az istenük a bika.
A szarvasmarha és a bivaly volt a technikai feltétele
a Harari által is hangsúlyozott mezőgazdasági forradalomnak. Ahol nem volt az ember fizikai erejét
többszörösen meghaladó igásállat, ott nem lehetett szántóföldi gabonatermelés.
Ez teszi szükségessé, hogy hangsúlyozzuk a szarvasmarha és a bivaly
domesztikálását. Ezt nem a földművelő, hanem a pásztorkodó társadalmaknak
köszönhetjük.
Az a tény, hogy az első gabonatermelő magas-kultúrák
nem használhatták a mezőgazdaságban a patás lovat, szintén nem kap kellő
hangsúlyt. Az első gabonatermelő magas-kultúrák öntözéses gazdálkodást
folytattak. A patás állatok azonban nem voltak a vízben, sárban használhatók. A
gyorsabb járású lovak mezőgazdasági és közlekedési haszonállattá csak az 1.
évezred végén, Nyugat-Európában a patkolásuk megoldásával váltak.
Harari sem hangsúlyozza, hogy a felmelegedés közvetlen
haszonélvezői csak az ázsiai és az észak-afrikai térségben élők voltak.
Az heliocen
korok után a homo sapiens kora.
Az a tény,
hogy jelenleg a földön élő állatállomány és ember súlyának 90 százalékát
egyetlen faj, a homo sapiens, és annak domesztikált állatai jelentik, példátlan
a föld történetében. Tízezer éve néhány millió sapiens élhetett, a jelenleginek
alig ezred része élt és testük súlya nem érhette el az 1 százalékot. Ennek is
óriási többsége a meleg éghajlaton élt. Háziállat csak a kutya volt, ez sem
lehetett 1 százalék. Vagyis a földön élő, 1 kilónál súlyosabb ember és
háziállata egy százalék közelében volt. A 99 százalék vadállat volt.
Harari tehát ezzel a grafikonnal a nagyon fontos
tényre mutat rá. A földön élő ember és háziállatának súlya tízezer éve
elhanyagolható mennyiséget jelentett. Alig tízezer év alatt a súlyuk 90
százalék lett. A földünk életében ilyen biológiai átrendeződés talán csak a
dinoszauruszokat kipusztító katasztrófa okozhatott. Tehát nem egy faj hatalomra
kerülése, hanem az külső, heliocen katasztrófa volt. Ezzel szemben mintegy
tízezer éve egy másik heliocen okból történt felmelegedés adott alkalmat a homo
sapiensnek arra, hogy a föld élővilágának kilencven százalékát az ezerszeresre
nőtt létszáma igényéhez igazítsa. A földi élet egyetlen fajhoz igazítása nagyon
gyorsan, alig tízezer év alatt történt, de még annak a többsége is az utolsó
száz évben.
Az emberi táplálkozás fejlettségére.
A főemlősök legnagyobb előnye, hogy hatékonyabban emésztik
meg a táplálékot. A homo sapiens elődei már maguk oldották meg a táplálék
emészthetőbbé tevését.
Ennek első állomása az emésztésnek a tűzzel történő
megkönnyítése volt. Ezt jelentette a megfőzés, megsütés, a szárítás, a
füstölés, a sózás, és a rostos hús megtörése, felvagdalása. A tűz hasznosítása tehát nemcsak a hideg és
a ragadozók, vérszívó bogarak ellen jelentett védelmet, hanem a táplálkozást is
lényegesen hatékonyabbá tette. Ezt Harari is súlyának megfelelően kezelte.
A fajfejlődés egyik mércéje a táplálék megemésztésének
hatékonysága. A fejlettebb fajok szervezete egyre hatékonyabban dolgozta fel táplálékát.
Ez azt is jelentette, hogy egyre fejlettebb agy igényét elégítik ki, de jelentő
fajfejlődést nem eredményezett.
Harari az állati fehérjék emészthetőbbé tevését
súlyának megfelelően tárgyalja. A növények magvakinak megtörését, megdarálását,
a tésztájának élesztővel megkelesztését, és végül megsütését meg sem említi, pedig
ez talán még a húsok megsütésénél, megfőzésénél is jelentősebb szerepet
játszottak. Az ember táplálkozásának
fejlődése tette lehetővé, hogy az ember táplálkozása biztosította a fejlett
agyának energiaigényét. A növényi keményítőkkel történő táplálkozás
forradalmi jelentőségét mutatja az a tény is, hogy a kenyeret szentségként
kezelje a zsidó, keresztény és a mohamedán vallás is. A homo sapiens fejődése akkor gyorsult fel, amikor az ember
táplálkozásának az alapja a szántóföldi, öntözéses gabonatermelés lett. Ez
jelentette azt, hogy a föld biológiai fejlődése a homo sapiens igényéhez kezdett
igazodni. Ezt a tényt Harari következő könyve, a HOMO DEUS már jobban
hangsúlyozza. De ott sem kap elég hangsúlyt, hogy ez mennyire felgyorsulva csak
a jelenkorban, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően vált
egyértelművé.
Harari nem tekinti egyértelműnek, hogy nemcsak
kenyérrel élt az ember, hanem állati fehérjével is. Tehát a gabonatermelés
mellett hasonló súlya volt az állatok domesztikációjának is. Ez jól
illusztrálja, hogy Amerikában, mivel csak a viszonylag gyenge láma és a
kistestű tengeri malac domesztikálódott, nem jelenhetett meg a szántóföldi
földművelés forradalma.
Második fejezet.
A tudás fája
A fejezet címe zavar. A tudásfája a Bibliában nem a Harari által
tárgyalt korban, hanem a gabonatermelés korábban, vagyis az önözéses
gabonatermelésre, tehát a jégkorszak megszűnését jelentő kor allegóriája. Azaz
a magas-kultúrák, és nem a fajunk megjelentése, hanem a teremtésre való áttérés
ideje. A gyűjtögető társadalmakra a
tudás, a tapasztalat tisztelete volt a jellemző. Csak a termelésre áttért társadalmak üldözték a tudásvágyat.
Erre a változásra a társadalomtudományok máig nem adtak választ. Az
emberteremtést a mítoszok időben nem
oda teszik, amikor a homo sapiens 150 ezer éve megjelent, de még oda sem,
amikor fajunk elhagyta szülőföldjét, hanem oda, amikor a gyűjtögetésről átért a
gabonatermelésre és a pásztorkodásra, vagyis megjelenése után alig nyolcezer
évre. Ez volt a fajunk életének a
legnagyobb előrelépése. A gabonatermelésre és a pásztorkodásra való
áttéréssel azonban felborult a fajunkat
jellemző várható életkor és a szaporasága közti egyensúly. Az ember lett az
egyetlen túlszaporodó faj. Ehhez máig képtelen volt igazodni. Mivel az emberi
faj sem viselhet el tartósan 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulatot, a spontán
népszaporulata azonban ennek tízszerese volt. Ezért minden gabonát termelő és minden pásztorkodós társadalom
szükségszerűen halálokozóvá vált. Még egyetlen társadalomtudós nem arra
épített, hogy egyetlen társadalom sem volt képes 1-2 ezreléknél gyorsabb
népszaporulatot az életterében tartósan elviselni. Ezt pedig csak akkor tudta
megoldani, ha a halálozás fokozásával erre az alacsony szintre a tényleges
népszaporulatot. A halálozás fokozásának három párhuzamosan gyakorolt formája
működött.
Az indokoltnál nagyobb jövedelmet vont el, és munkavégzést követelt meg
a lakosság értéktermelő többségétől. Ezzel a kierőszakolt nyomorral fokozta
a halálozást, rövidítette a várható életkort. Azt egyetlen történész sem
vetette fel, hogyan alakult volna a várható életkor, és a népszaporulat, ha
kisebb az értéktermelők megadóztatása.
A nemzeti jövedelemnek jelentős hányadát fordította a hadsereg
felépítésére, és a háborúkkal sok embert és vagyon pusztított. Mégsem
vetette fel egyetlen történész,
hogyan alakult volna a népszaporulat, ha nincsenek háborúk.
Minden osztálytársadalom üldözte a tudásvágyat, a jobbító szándékot. Ennek
a feladata még rejtettebb volt. Miért volt a tudásvágy eredendő bűnnek
minősítve? Mert az előző két embertelenség szükségszerűségét a gondolkodó ember
nem tudta volna elfogadni. A biblia megfogalmazói is ösztönösen megérezték,
hogy az ember tudásvágyát el kell nyomni.
Azt, hogy az alultápláltság, a
nyomor volt a legnagyobb halálozásokozó, Harari is szellemesen kezeli. A szükséges
táplálkozás hiányát minősíti múltunk legnagyobb halálokozójának. Ezzel állítja
szembe a túlsúlyosságot, mint a jelen egyik jelentős halálokozóját. Ez a
szembeállítás nagyon szellemes, de nem reális. A fontos tény, hogy a jelenkori
fejlett társadalmakban a megtermelt jövedelmet úgy osztják vissza, hogy
csökkenjenek a jövedelem különbségek, a társadalom szegényebb része többet kap
vissza, mint amennyit elvonnak tőle.
Minden osztálytársadalom a megtermelt
jövedelmének jelentős hányadát, fegyverkezésre, erőszakos emberölésre és
értékpusztításra, ezzel járványokat keltésére fordította. Még egyetlen
történész sem vetette fel, hogyan alakult volna a fajunk létszáma háborúk
nélkül.
Diákkorom óta értetlenül álltam,
hogy a biblia miért éppen az ember legértékesebb tulajdonságát, a tudásvágyat
tekintette az eredendő bűnnek. Csak öregkoromban ismertem fel, hogy a tudásvágy
csak a túlnépesedő osztálytársadalmakban volt bűn. Előtte a gyűjtögetés idején, és azok megszűnése után az ember
legértékesebb erénye lett.
A tudásvágy csak a túlnépesedő társadalmak bűne. Azt az ember
csodálatos ösztönének tartom, hogy a teremtésmítoszok mindegyike megérezte,
hogy a túlnépesedés megállításának egyik, nélkülözhetetlen eszköze a dogmákban,
a törvények tiszteletébe vetett megingathatatlan hit. Ezt a zsidók vallása
olyan szükségszerűségnek fogta fel, amitől csak a messiás eljövetele válthatja
meg az emberiséget.
A tudásvágy szükségszerűségétől nem az isteni megváltó, hanem a
tudományos és technikai forradalom válthatta meg a már nem túlnépesedő társadalmakat.
Harari túlságosan az agy fejlődésére koncentrál.
Ezen az alapon állítja, hogy a
homo sapiens kipusztította a vele egy időben élő másik két emberfajt. A fajfejlődés nem ismer olyan
fajpusztulást, amit a másik, fejlettebb faj megjelenése okozott. Minden ismert
fajpusztulás oka heliocentrikus volt. Külső, a naprendszerben történő változás alakította
át a fajok élettereit. Csak a heliocentrikus változások okozták a meglévő fajok
közötti kipusztulását, és az új fajok megjelenését. A föld klímájának a
legutóbbi megváltozását, ami mintegy tízezer éve történt, nem a néhány millió
ember, de még nem is a földünk élővilágában történő változás okozta.
Az ugyan elfogadott tény, hogy a homo sapiens már mintegy hetvenezer éve
élt Dél-Afrikában, és onnan csak ez után rajzott ki. Ennek a kirajzásnak az
okát nem ismerjük, de tényként elfogadjuk.
A kor másik két emberfajának, a négy évszakos Eurázsiában élőknek a
kipusztulását a homo sapiens megjelenésével aligha lehet magyarázni. Ennek
a feltételezésnek nincs reális alapja, hiszen a megjelenésünk előtti minden
emberfaj kihalt. Egyiknek a kihalását sem egy fejlettebb faj megjelenése
okozta. Nem ismerünk olyan fajt, amit
egy másik, fejlettebb faj pusztította ki. A fajok mindig azért pusztultak ki, mert képteleneknek bizonyultak
arra, hogy a jelentősen megváltozott életkörülményekhez alkalmazkodjanak.
Azt nemcsak Darwin, de a
darwinisták sem vették tudomásul, hogy a
homo sapiens volt az első faj, amelyik a környezetváltozásokhoz nem új fajjá változva,
hosszú idő alatt igazodott, hanem a viselkedését igazította a környezetéhez.
Fajunk az első, és egyetlen faj, amelyik
szinte minden természeti környezethez képes volt nagyon gyorsan alkalmazkodni. A
fejlett agyának köszönhetően, a korábbitól nagyon eltérő természeti környezethez
nagyon eltérő módon idomult, a nélkül, hogy a DNS-e változott volna. Azt
ugyan nem ismerem, hogy a fajunkkal egy időben élő másik két emberfaj, a neandervölgyi
és a denisovai ember hol, és mikor jelent meg. Erre Harari sem tér ki, pedig fontos
volna tudni, hogy ez a két faj is a trópusokról vándorolt északra, vagy
magyarázatot keresni arra, hogy mi tette lehetővé, hogy ez a két ember már nem
a telet nem ismerő északon jelent meg.
Van ugyanis egy teóriám.
Csak a négy évszakos klíma jelenti azt, hogy az ott élő fajok évente
négy eltérő természeti környezethez kénytelenek alkalmazkodni. Gyermekfejjel
is láttam, hogy a falvakban minden évszakban másként ének az emberek. Elég egy
filmet nézni, egy regényt olvasni, hogy érezze az ember, hogy most éppen melyik
évszakban vannak.
Fajfejlődés
ott gyorsabb, ahol változik az élettér.
Életem egyik legnagyobb élménye
Ausztráliában, 1985-ben ért az ottani eredeti őserdőben. Ott ütött meg a
gondolat. Körülöttem csak egyszikű
növények és erszényes állatok élnek, vagyis 70 milliós múltban járhatok. Mire
haza értem, már megvolt az oka is annak, hogy miért állt meg 70 millió évre a
biológiai fejlődés órája Ausztráliában. Azért, mert ez a tízmillió
négyzetkilométeres kontinens ekkor szakadt el Dél-Afrikától, és úszott el a
Csendes Óceán délnyugati oldaláig. Ez alatt mindig olyan közel volt az
egyenlítőhöz, hogy a klímáját nem érintette jelentősen a jégkorszakok elmúlása.
Ahol nem változik jelentősen az
éghajlat, ott áll a biológiai fejlődés órája.
Felismerésem óriási
jelentőségűnek tartottam, mert igazságában nem lehet kételkedni.
Madagaszkárban Darwin is olyan
biológiai környezetet talált, amilyen 30 millió éve Afrikában volt.
Még meggyőzőbb bizonyítást ad a
mély-tengerek világa. Ott élnek a változatlan környezetben a legrégebbi fajok.
A vulkáni kürtők közelében új, de
a fejlődés korai szakaszára jellemző fajok is megjelennek.
Márpedig, ha változatlan környezetben nincs fajfejlődés, akkor a
megtörtént fejlődés okát csak a környezetváltozásban érdemes keresni.
A szelekció nem hoz fejlődést. Ezt Darwin sem ismerte fel. A
szelekció arra ugyan képes, hogy a fajoknak akár nagyon eltérő formáit is
kialakítsa, de ezek nem fejlettebb, hanem csak eltérő formájú, viselkedésű
variációkat jelentenek ugyanazon a fajon belül.
Erre a háziállatok példája tanított meg. A háziállatokat az ember a
saját érdekéhez szelektálta, ennek következtében nagyon eltérő méretű,
viselkedésű alfajok jöttek létre, de DNS-ük ugyanaz maradt. Ilyen nagyon rövid idő alatt a kutyák, a macskák, a
szarvasmarhák, a kecskék, a birkák, a lovak nagyon elértő méretű, formájú,
szőrzetű, színű, viselkedésű, képességű háziállatok formájában léteznek, de
genetikailag ugyanaz a faj maradtak.
Azt ugyan nem ismerem, hogy a
neandervölgyi és a denisovai ember hol jelent meg, arról még kevesebbet tudok,
hogyan éltek a különböző környezetekben, de
az biztos, hogy a sapiens náluk sokkal rugalmasabban idomította életmódját a
természeti környezetéhez. Azt kellene feltárni, hogy ez a két faj a sapiens
előtt mikor, és hol jelentek meg. Amikor a sapienssel találkoztak, már eleve a
viszonylag hideg, négy évszakos természeti környezetben éltek.
Engem nagyon érdekelne az is, milyen volt a megtermékenyülése ennek a
két kemény telű éghajlatban élő emberi fajnak. Ugyanis nem ismerek a homo
sapiensen kívül olyan fajt, amelyik megtermékenyülése nem igazodik a tavaszi születéshez.
Csak az ember megtermékenyülése marat ötven ezer év alatt is az éghajlattól
független. Ez azt jelenti, hogy
az ember az egyetlen emlős, amelyik a kemény és hosszú telet ébren, és a
szabadban tölti, de a megtermékenyülése nem a tavaszi születéshez igazodott. A sapiens az egyetlen olyan viszonylag
nagyméretű emlős, aminek a kemény telű éghajlaton élve a szexuális vágya, a
megtermékenyítődése folytonos, az évszakoktól független marad.
Nem kisebb jelentősége van annak, hogy a nők havonta menstruálnak, és
közben több napon át termékenyek. A férfiak és a nők szexuális ösztöne pedig
folyamatosan működik.
A világűrben hol keressük az életet.
A biológusok nem gyógyulnak ki abból a tévhitből, hogy az életet a
hasonló környezetű bolygón keressék. Pedig ezt nem ott kell keresni, ahol a jelen
állapot hasonló a földünkéhez, hanem csak ott, ahol a bolygó története hasonló
változások során ment keresztül.
Harari sokat foglalkozik az egy időben élő emberfajok egymást megtermékenyítésével.
Ezt ugyan az ilyen nagyon ritka fajoknál eleve jelentéktelennek tartom,
mert azoknál nagyon kivételes, hogy a magános nők egyedül sétálnak a
közösségüktől távol, és szexuális vágyban élő, de más fajhoz tartozó férfival
találkoznak.
Harmadik fejezet
Ádám és Éva
életének egy napja
Az első észrevételem, Harari vadászó-gyűjtögető
korról beszél. A vadászat jelentőségét ő
is túlértékeli. Ezek a gyűjtögetésre épülő társadalmak voltak. Ez a két
megélhetési mód ugyanis egymással összeegyezhetetlen. Azzal kezdem, hogy a
gyűjtögetés az egész közösség közös feladata volt. Kétségtelen voltak már abban
a korban is nagy közös vadászatok, de ezek sokkal inkább a közösséget
összetartó ünnepek, mint a táplálékot szerző események voltak. A gyűjtögetés a közösség miden járóképes
tagjának a feladata volt. A vadászat azonban a rangos férfiak ritka ünnepe
volt. Ha a vadász hozott is néha értékes vadhúst, annak az élelmezésben
játszott szerepe jelenételen maradt. Ezt azzal szoktam illusztrálni, hogy a gyűjtögetők sokkal több csigát, rákot,
kagylót és tojást ettek, mint csak fegyverrel elejthető vadak húsát. Vagyis az
állati fehérjéhez sem a vadászattal, hanem a gyűjtögetéssel jutottak.
Harari is belátja, hogy a lakosság élelmezést elsősorban a gyűjtögetés
biztosította, mégis ezt az életformát vadászó-gyűjtögetőnek hívja.
A paradicsomi térség.
Nyugat-Európában nagy hatást tett
rám a dagályjárta óceán partokon járva, hogyan élnek meg a madarak milliói a
dagály után visszamaradt puhatestűeken. Felismertem, hogy a gyűjtögetés számára a legjobb életteret a dagályjárta homokpartok
adják. A tenger gyümölcseit a lakosság minden korosztálya gyűjtötte össze.
Nyilván előfordult, hogy a
közösség férfijai elejtettek egy mamutot, bölényt, szarvast, de ezek a nagyon
ritka, csodának minősíthető események voltak, amiket kultikus barlangok falán,
a sziklákon csodák formájában örökítettek meg. Szabálynak tekintem, hogy a kultúra helyein nem a mindennapok fontos
eseményeit, hanem a ritka csodákat őrizték meg. A jelenkor templomai is
csak a csodákat őrzik, nem a fontos mindennapi élet eseményeit.
A vadászat csak a fontos férfiak
sportja volt és maradt.
Mikor és hol történt a bibliai emberteremtés?
Harari nem tisztázza hol, és mikor történt az emberteremtés bibliai
formája. Pedig ebben a tudományos álláspont egyértelmű. Valahol
Mezopotámiában és már a földművelésből megélés idejében. Ezt egyértelműen mutatja az időszámításuk, ami nem az ember teremtése,
hanem az földművelésre térése idejére utal, tehát csupán közel hatezer évre
megy vissza. A biblia írása ideje pedig alig négy ezer évvel megy vissza. Ez
a biblia megfogalmazáskor használt a többi kultúra időszámításaival van
összhangban. Ehhez képest a görög és római kultúrákban használt időszámítások
sokkal később, és kevésbé jelentős történelmi változással kezdődnek. A görögök
és a rómaiak közel háromezer évvel később, mint a zsidók az első olimpiájukkal,
illetve a rómaiak Róma alapításával kezdték. A két nagy közel-kelti világvallás
a keresztény és a mohamedán, még később, a vallásalapítójuk születésétől
számolja az idejét. A biblia nem az emberteremtést tekinti az időszámítás
kezdetének, hanem a közel-keleti időszámításokhoz igazodik.
Tehát egyetlen kultúra, illetve vallás időszámítása az emberteremtést nem
annak reális idejére teszi.
Harari bölcsen látja, hogy a fajunk történetében a gabonatermelésre,
illetve a pásztorkodásra történő áttérés a minőségi változást, előrelépést hozó
nagy történelmi fordulat. Az állatok domesztikációjával azonban nem
foglalkozik.
Család a
gyűjtögető társadalmakban.
Harari fontos megállapítást tesz.
„Az ősi gyűjtögető hordák kommunákban
éltek, ahol nem létezett magántulajdon, monogám kapcsolat, sőt apaság sem.” Azt
még megemlíti, hogy a gyűjtögető hordák között voltak apajogúak és anyajogúak.
A zsidó kultúra az anyajogúságát máig megtartotta, mert az anya biztos, az apa
bizonytalan volt. „Sok tudós elutasítja ezt az elméletet kitartva a mellett,
hogy mind a monogámia, mind a nukleáris család formálása alapvető emberi
viselkedés.” Véleményem szerint, a monogámia, a kiscsalád fajunk életében
nagyon későn, alig több mint ezer éve jelent meg, Nyugat-Európában a kiscsaládos
jobbágytársadalomban. A kiscsalád elterjedését csak az ipari forradalom hozta
az emberiség nagy többsége számára.
Ezt Harari meg sem említi, holott a házaspárok kiscsaládja volt az
utóbbi ezer év legjelentősebb társadalmi változása.
A Nyugat élre kerülését a kiscsaládos jobbágyrendszerben látom. Ezt
terjesztette ki az ipari forradalom mára szinte az egész emberiségre. Az utóbbi ezer év legnagyobb társadalmi
változása a kiscsaládok általánossá válása.
A
gabonatermelés és a pásztorkodás forradalom volt.
A sapiens történetének fontos állomása a gabonatermelés és a
pásztorkodás általánossá válása volt. Harari említést sem tesz arról, hogy az önözéses szántóföldi
gabonatermeléssel párhuzamosan jelentek meg a pásztortársadalmak is. Harari a
pásztortársadalmaknak a társadalmi fejlődésben játszott szerepét az öntözéses
gabonatermelőkhöz viszonyítva, csak másodlagosnak kezeli. Az eredeti
magas-kultúrákat, az ezzel járó eltartó képességet az önözéses gabonatermelés
tette lehetővé.
Nincsenek adataim, de
feltételezem, hogy a földművesek és a pásztorok száma közel hasonló volt. E két
termelési mód között nagy különbség az egységnyi területük lakosságot eltartó
képességben volt. Az önözött gabonatermelés területe tizede sem volt a pásztorkodó
területekének. A lakosságeltartó képességük azonban legalább tízszer akkora.
Történészként azt hangsúlyoznám,
hogy a gyűjtögetés alig néhány millió embert tartott el. Az önözéses gabonatermelés és a pásztorkodás ötezer év alatt
megszázszorozta az emberiséget. Az ipari és tudományos forradalom pedig mintegy
ezerszeresére növelte a létszámunkat. Tudatosítani kellene, hogy amíg az öntözött gabonatermelés a gyűjtögetés
százszorosára növelte az életterének eltartó képességét, a pásztorkodás ennek
tizedét sem érte el.
Jelenleg a háziállatok óriási
többségét a szántóföldi mezőgazdaság tartja el. Nemcsak az emberek táplálkozása, de az állattenyésztés is egyre inkább
a szántóföldön termelt takarmányra épül.
A kutya volt
az első domesztikált állat.
Nagy örömmel olvastam: „A kutya
volt az első állat, amelyet a Homo sapiens háziasított.” Sokszor foglalkoztam
annak bizonyításával, hogy az első
háziállat a kutya volt, ami a klímaváltozást sok ezer évvel megelőző technikai
forradalmat jelentett mind a rénszarvasokkal együtt éléssel, mind a kézi
fegyverekkel történő vadászatban. Ma már tudományosan bizonyított tény,
hogy a kutya sok ezer évvel a klímaváltozás előtt társult az emberrel. Sokszor
leírtam, hogy az ember a lőfegyverek
előtt, kutya nélkül eredménytelen vadász volt. A kutya pedig a rénszarvasok
élőhelyében eredménytelen ragadozó. Az ember társulva a kutyával a térség
két sikeres ragadozójához viszonyítva is fölénybe került. E két önállóan nagyon
gyenge hatásfokú ragadozó, a vadász és a vadkutya szövetkezése azonban
mindkettőjük fölényét eredményezte. A
tundrán élő ember egyedül reménytelen vadász volt a gyenge adottságaival és
fegyvereivel. A vadkutyák sem voltak egyenrangú versenytársai a farkasoknak és
a jeges medvéknek. Ketten együttműködve azonban fölénybe kerültek.
A rénszarvasok önmagukban könnyű
zsákmányt jelentettek a két csúcsragadozó számára. Ezzel szemben csak azzal
tudtak védekezni, hogy több ezer fős csapatokban folyton vándoroltak, mindig
ott éltek, ahol táplálékot talált az óriási csorda. Mindez a tengerparttól
távoli tundrán, ahol eleve nem volt a medvék és a farkasok számára másik
megfelelő zsákmányállat.
E három önmagában kiszolgáltatott faj azonban ösztönösen kooperációt
alkotott. Az ember és a hozzá társult kutya vállalta az óriási csodával való
együttélést.
A kutyák jelentették az éberséget. Ugatásukkal jelezték A medvék,
farkasok éjjel és nappali fenyegetését. Az emberek fegyvereikkel, tűzrakásokkal
riasztották a ragadozókat. A rénszarvasok pedig ösztönösen megérezték a
védettségüket. E három faj együtt máig is jól boldogul. Az emberek és a kutyák
számára biztos táplálékot jelentett a néhány borjú leölése, ami eltörpülő
veszteség volt a ragadozók elmaradó zsákmányolásának. A rénszarvasok az
emberek lakhelyét, felszerelését szánnal szállították. Ez mégsem volt
pásztorkodás, hiszen csak az állatok tudták ösztönösen, mikor hol legyenek. Az
ember tehát nem volt terelő pásztor, csak az állatokkal együtt élő védelem.
Ez a csodálatos egymásrautaltság
csak félig volt domesztikáció, mégis a jelenkorban is megmaradt, azzal a
technikai különbséggel, hogy a pásztorok nem a rénszarvas által vont, motoros
szánokon haladnak együtt a csordával. Csodálatos
véletlen, az első domesztikálódás és a pásztorkodás első formája tízezer évvel
a klímaváltozás előtt megtörtént, és éppen a jelenkor legfejlettebb
társadalmaiban, Európában a Skandináv Északon, és Észak-Amerikában ma is
létezik.
Negyedik fejezet
Az áradat
Harari ebben a fejezetben az
ember természetpusztító szerepéért vádolja. Megfeledkezik arról, hogy az elmúlt
12 ezer év alatt az ember ezerszeresére szaporodott, és jelenleg ötször annyi
háziállatot tart, mint amennyi vadállat megmaradt. Ha volna arra adat, hogy 12
ezer éve mennyi nagyestű állat élt a földön, és mennyi most, minden bizonnyal
kiderülne, hogy most sokkal több állat él, mint akkor, de nagyon mások, az
ember érdekét szolgálók. Az állományuk átrendeződött abban a tekintetben, hogy
az állatok az ember igényeinek megfelelők sokasodtak, a számára haszontalanok
pedig nagyon megfogytak.
Hararinak azt kellett volna először tisztázni, hogy miért tartja
értékesebb állatnak a mamutot, a bölényt, mint a szarvasmarhát, illetve a többi
háziállatot. Ezt a kérdést kikerüli. Azt ugyan nem vitatom, hogy érdemes
lett volna az állatkertekben megőrizni a kipusztult és az ember által
kipusztított állatok néhány példányát megőrizni, és az állatkertekben,
rezervátumokban mutogatni. Az eredeti létszámuk megtartása azonban megoldhatatlan
fáradsággal és elviselhetetlen költséggel járt volna. A kipusztulásuk
elkerülhetetlen volt.
Harari óriási érdeme, hogy megmutatta, hogy az ember az utóbbi tízezer
évben az egész földet szinte a szolgálatába állította. Ha ezt nem teszi
meg, fenn tartja az eredeti állapotot, megmaradunk néhány millióan és a
megélésünket a természet ajándékainak a gyűjtögetésével biztosítjuk.
Ezért nem is vitaatom a fejezet részleteit, mert a nagytestű vadállatok
megtartása a sapiens diadalának szükségszerű velejárója volt. Azt is, hogy
Harari könyvét élvezettel olvashattam, annak köszönhetem, hogy a fajunkat az eredeti állatállomány
megőrzésnél fontosabbnak tartja, hogy a földet a szolgálatunkba állítottuk.
Már a másik könyvét, Az emberiség rövid törtnetét már megszereztem, és
máris írom, hogyan látom a fajom történetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése