Xi Jinping a világpolitika másik felelőse lett

Kopátsy Sándor                EH                   2018 04 18

Xi Jinping a világpolitika másik felelőse lett

Betoldás a Harari könyvhöz

Aligha lehet azon vitatkozni, hogy ki a jelenkor két legfontosabb politikusa. Ennek két feltétele van. Egyrészt ebbe a pozícióba csak nagyhatalmak vezetője lehet, de az is csak abban a ritka helyzetben, ha felnőtt erre a hatalmas feladatra. Szinte kezdettől kerestem a megfelelő szereplőket.

Lenint tartottam, ma sokak meglepetésére, elsőnek. Ebben közrejátszott az, hogy a sorsunk a második világháború után a bolsevik Szovjetunióhoz kötötte a világpolitika. Szorgalmasan olvastam a műveit, amik arról győztek meg, hogy egyedül volt felkészülve az 1917-es bolsevik forradalom adta lehetőséggel élésre. Ez már nem derül ki, de annak a jelentőségét ma is világtörténelmi adottsággal való élésnek tartom. Nagyon hamar felismertem, hogy az Új Gazdaságpolitikája, a kelet-európai parasztság piacosítása nélkül a polgárág hiányos Kelet-Európa nem vállalhat világtörténelmi szerepet. Ez a meggyőződésem alkalmat kapott arra, hogy a mechanizmus reform egyik zászlóvivője legyek. Lenin volt az egyetlen marxista, aki a polgárháború után azonnal felismerte, hogy Kelet-Európa parasztságát polgárosítani kell. Az ebben való hitem, jelentős részben abból fakadt, hogy a magyar társadalmat is olyannak tekintettem, amiben a falvakban élő többség életének piacosítása nélkül nem történhet jelentős társadalmi változás.

A Szovjetunió nem azért esett szét, mert bolsevik, hanem azért mert erejét meghaladó imperialista lett.

Utólag azzal vigasztalom magam, hogy a borzalmas náci fasizmust is csak azzal lehetett legyőzni, hogy Hitler kétfrontos, mind a demokráciák, mind a bolsevik Szovjetunió elleni második világháborút folytatott. Azt ugyanis világosan láttam, hogy a náci Németországot az Egyesült Államok segítségével is csak a Szovjetunióval szövetkezve lehetett legyőzni. Szerencsére azt az Egyesült Államok zseniális elnöke Roosevelt is felismerte.

Roosevelt világtörténelmi szerepét hamar Lenin elé helyeztem. Az ő érdeme nemcsak a náci Németország legyőzése, és hogy az egyúttal a gyarmati rendszer felszámolását is jelentette. Ő ugyanis a második világháború elsődleges célját a gyarmati rendszer felszámolásában látta. Csak akkor akart a háború résztvevője lenni, amikor már a győztes hatalmát kell korlátozni. Számára Churchill nem kisebb ellenség volt, mint a kegyetlen elnyomásra épült sztálinista Szovjetunió. A nyugat-európai gyarmattartók verségé éppen úgy várta, mint a náci Németországét.

Sajnos, az imperialista Japán ezt nem értette meg, és Hitler európai fölényét túlértékelve, hadüzenet nélküli háborút indított az Egyesült Államok ellen. Ezzel Rooseveltet idő előtt belerántotta az európai imperialisták elleni háborúba. Ez azonban csak akkor lehetett eredményes, ha Oroszország is a demokráciák oldalra kényszerült.

Máig nincs a helyére téve, hogy a két önbizalom hiányos, műveletlen diktátor, Hitler és Sztálin nem volt képes felfogni, hogy egymásra szorult diktátorok. Erről Sztálin sokkal inkább meg volt győződve, mint Hitler, aki a második világháborút arra is fel akarta használni, hogy megsemmisíti a bolsevik Szovjetuniót is.

Azt, hogy a Szovjetunió nem lehet veszélyes a demokráciákra, Roosevelt világosan látta. Ezért a gyarmattartóknak mindent pénzért, legfeljebb hitelben adott, a Szovjetuniót viszont ingyen támogatta.

Rooseveltnek és Churchillnek egymással ellentétes háborús céljai voltak. Ez bár mennyire nyilvánvaló volt, mind a második világháborút, mind a hidegháborút még mindig úgy magarázzák a történészek, mintha az nem az Egyesült Államok és a gyarmattartó demokráciák szövetsége volt a politikai diktatúrákkal szemben. A történészek máig sem veszik tudomásul, hogy a második világháború a gyarmattartók vereségével végződött, a hidegháborúban pedig a Szovjetunió nyert magának katonai szuperhatalom rangját, és kapta meg ajándékba, Nyugat-Európa keleti felét.

Jaltában Roosevelt adta a Szovjetuniónak Berlintől keletre Európát. Churchill ezt a háborús felosztást hidegháborúnak nevezte, nem vette tudomásul, hogy a Szovjetunió Roosevelttől kapta ajándékba, és ugatta be Sztálint a hidegháborús fegyverkezési versenybe. Ami csak arra volt jó, hogy az Egyesült Államok háborúős ellenfelei a hűséges szövetségesei lettek. Németország és Japán csak azért lett NATO szövetséges, mert a Szovjetunió katonai tekintetben magasan föléjük emelkedett. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között olyan hadászai verseny folyt a hidegháború végéig, amiben a fegyverkezési verseny az Egyesült Államok nemzeti jövedelmének 5-7 százalékát, a Szovjetuniónak pedig a 30-40 százalékát emésztette fel.

Máig nem vált világossá, hogy a Szovjetuniót a hidegháború tette életképtelenné azzal, hogy az erejét meghaladó fegyverkezést folytatott. Iszonyú áldozattal magát tette szegénnyé, az Egyesült Államokat pedig a demokráciák nélkülözhetetlen védelmezőjévé. A Szovjetunió összeomlását máig azzal magyarázzák, hogy a demokráciákkal vált versenyképtelenné. A hidegháborúban a demokráciák a nemzeti jövedelmük tized akkora hányadalmából voltak egyértelmű fölényben a Szovjetunióval szemben. Az még a bukott marxistáknak sem jutott az eszébe, hogy hol tartott volna a Szovjetunió, ha a nemzeti jövedelmének huszadából fegyverkezik. A lakossága harmadával jobban élhetett volna. A hidegháborús fegyverkezési verseny végeredménye a Szovjetunió szétesése lett.

Roosevelt világtörténelmi szerepe felszámolta a gyarmatrendszert és a bolsevik Szovjetuniót.

Mao azért került a listámon a legnagyobbak közé, mert ő volt az első olyan marxista, amelyik egy keményen puritán lakosú birodalomban vezette be a marxista diktatúrát. Mint Weber híve, marxista diktatúra győzelmét csak ott tudtam elképzelni, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Az csak lassan vált tudatossá bennem, hogy a kínai marxizmus nemcsak azért eredménytelen, mert a gazdasága nem piacosított, hanem azért sem, mert elviselhetetlenül gyorsan növekszik a lakossága. Sokáéig abban a hitben éltem, hogy Kína keményen puritán lakossága sikeres lehet.

Mao egyéniségéből nem sokat láthattam, mert ugyan Kína birodalmi egységét megtartotta, és időben felismerte, hogy Teng, lenne a megfelelő utóda, akit Szingapúrba küldött, hogy megismerje a liberálisan piacos városállam működtetését. Azon pedig nem botránkozom, hogy a kulturális forradalom kegyetlen dühöngését elnézte, mert tudta, hogy egy reform elindítása esetén a legnagyobb veszélyt az ellenforradalmi erők elszabadulásának a megfékezhetetlensége jelenti. Felismerte az 576-os magyar forradalom fő tanulságát, hogy a lehetőségek határán nehéz megállítani. Az utódlását azonban rendetlenül hagyta.

Nem ismerhetem a részleteit, de megcsodáltam, ahogyan a négyek bandáját félreállította a vezetés kollektívája, és Mao eredeti utódát az egyértelmű vezetőjévé tették. Kínában nem történt az, ami Lenin halála után, hogy egyre csökkent a felső vezetés szellemi színvonala.

Tengnek köszönhető a kínai csoda. Ma már előttem a 20. század két legnagyobb államférfija vitathatatlanul Roosevelt és Teng. Jelenleg ugyan a főszereplő az Egyesült Államok és Kína első embere. Trump sem lesz sem kártékony, sem történelemformáló főszereplő. Xi vitathatatlanul a sikeres szereplő lesz, mert a kínai csoda a vezető minőségétül függetlenül folytatódni fog. Abba, hogy a sikeres szereplésben mekkora lesz Xi szerepe, csak majd utólag lehet megítélni. Kudarc nem várható. A siker nem a kínai felső vezető személyén, hanem a kínai nép képességén múlik. Nehéz lenne elrontani.

A kínai gazdaság piacos működését, az erős középosztály létrejöttét nem lehet megállítani, visszafordítani.

A gyermekvállalás korlátozása is maradni fog, de folyamatosan lazítják. Mivel a kevesebb gyermekvállalás óriási előnyébe belekóstoltak, azt teljesen felszámolni nem fogják, de a keménysége lazulni fog.

A népszaporulat fékezése a kínai kommunisták vitathatatlan érdeme. Arról ugyan semmit nem tudunk, hogy kinek mekkora szerepe volt a zseniális felismerésben, hogy nem tartható fenn a birodalom lakosságának évente 30 milliós növekedése. Lazítása pedig sokkal könnyebb lesz, mint a bevezetése volt. Az is feltételezhető, hogy a lazítást a nagyobb jövedelmű és iskolázottabb családoknál és nem a gyorsan növekvő lakosságú városoknál fogják kezdeni.

Annak a ténynek a felismerése viszonylag kézenfekvő volt, hogy az évente 30 millióval több gyermek felnevelése, a történelemben páratlan sebességű urbanizáció elviselhetetlen terhet jelent. Arra azonban én sem gondoltam, hogy a kevesebb gyermek felnevelés nemcsak kevesebb költséggel, kevesebb munkahelyteremtéssel, hanem jobb minőségű felneveléssel is jár. Ötven éve híve voltam annak, hogy a társadalom érdekét szolgáló gyermekvállalásnak minőségi szelekciót is kell jelenteni. A vállat gyermekek számát a családok gyermeknevelési képességéhez kell igazítani. Ezzel szemben minden viszonylag fejlett társadalomban egyre fordítottabb a gyermekvállalás családi háttere.

Fajunk életében először fordul elő, hogy a felnevelt gyermekek aránya a szülők gyermeknevelési képességével és adottságával fordítottan arányos.

A fogamzásgátlás megoldhatósága előtt a gyermekvállalás független volt a szülők alkalmasságától, a szelekciót a nyomor végezte el. A megszületett gyermekek jelentős hányada a munkaképesé válása előtt meghalt. Amennyire általános a magas gyermekhaladóság elleni felháborodás, annyira nyoma sincs annak, hogyan függött a gyermekhalandóság a családok anyagi helyzetétől. Pedig vitathatatlan, hogy elsősorban ettől függött. Az újszülöttek egészséges kihordása első sorban az anyák terhelés alatti táplálkozásától, a lakás egészségtelenségétől és a nehéz fizikai munkavégzéstől. Vagyis a gyermekhalandóság a szegénységgel volt párhuzamos. A jelkori fejlett társadalmakban azonban szinte eltűnt a gyermekhalandóság, de kontraszelekciós lett a gyermekvállalás. Nem találtam olyan fejlett társadalmat, ahol a diplomás anyák termékenysége elérte volna az 1.5-öt. Ugyanakkor minden fejlett társadalomban az anyák alsó harmada az átlagnál lényegesen több gyermeket szült.

Mivel minden faj legnagyobb ellensége a kontraszelekció, és erre ösztönöz minden nyugdíjrendszer, híve lettem az olyan öregkori ellátásnak, amiben az ellátás a munkavégzés alatti években évezett jövedelemmel arányos befizetett járadékkal arányos nyugdíjat fizetnek. E helyett olyan nyugdíjrendszert javaslok, aminek a nagysága a gyermeknevelés értékétől függ. Vagyis egy diplomás gyermek után nagyobb nyugdíj járjon, mint öt iskolázatlan után. Ezért a kínai gyermekvállalást is akkor tartottam volna jónak, ha a 25 év alatti és legfeljebb alapfokú anyák gyermekvállalását 30 éves korukig tiltanám. Ugyanakkor a diplomás anyák gyermekvállalását nem korlátoztam volna.

A kínai reform után 25 évvel meglepetéssel azt tapasztaltam, hogy az egyetlen gyermekeknek más lett a minősége. Amerikai pedagógusok figyeltek fel arra, hogy az egyetlen gyermekek iskolázottsága, felnevelése eleve sokkal sikeresebb.

A szülők az egyetlen gyermeküket gondosabban nevelik, iskoláztatják.

Szégyelltem magam, hogy erre nem gondoltam. Közgazdász fejjel is figyelmen kívül hagytam, hogyan hat a több gyermek estén az egy családtagra jutó jövedelem.

Megdöbbentett az is, hogy az egyetlen gyermeket engedélyező reform után gyorsan nőtt a gyermekek egészségügyi ellátottsága. A szülők számára az egyetlen gyermekük életéért aggódása megnőtt.

Azt már a fejlett országokban tapasztalhattam, hogy a közép-fokon tanuló gyermekek szülei számára a lakásvállalásban elsődleges szempont lett, hogy jó iskola legyen a közelben.

1990 óta tízszeresére nőtt a külföldi egyetemeken tanuló kínai diákok száma. Jelenleg 800 ezer kínai diák tanul angol egyetemeken. Ott pedig a legjobbak között szerepelnek.

A közelmúltban aztán a kezembe került egy szaklap tanulmánya, ami az új technikai vívmányok befogadásában illusztrálja a kínai fiatalok fölényét. A kínai fiatalok gyorsabban befogadják az új technikát, gyorsabban terjed a mobil telefonos vásárlás, a számítógépek használata.

Ezek ismeretében döbbentem rá, hogy az egyetlen gyermekek nevelése mennyivel hatékonyabb.

Az ENSZ-nek az oktatás minősségéről készült felmérései is azt mutatják, hogy a reform óta a kínai oktatási rendszer javult a legjobban.

Kína jövőjét nem azért látom biztosítottnak, mert Xi kiváló vezető lesz, hanem azért, mert a kínai egyetlen gyermeket vállalható generáció teljesítménye csodálatos.

A második világháború óta leggyorsabban növekvő három ország, Finnország, Dél-Korea és Szingapúr eredményét nem annyira a vezetőinek köszönhető, mint a lakosság viselkedésének. Még az sem igaz, hogy azonos vezetői voltak, hanem a lakosságuk kiváló teljesítésének. Nem a kínai egyetemek jobbak az angolszászokénál, hanem a kínai diákok tették azokat kiválókká. Minden ország egyetemén a kínai diákok jeltik a legsikeresebb etnikumot.

A The Economist tanulmánya szerint Xi három feladat előtt áll.

Észak-Korea kalandor politikáját kell elviselhető mederben tartani. Ezt nem tekintem Kína számára alapvető és megoldható problémának. Észak-Korea egyre messzebb kerül ahhoz, hogy Dél-Koreával egyesülhet.

Az Egyesült Államok jelenlegi elnöke tűrhetetlennek tartja külkereskedelmének deficitjét Kínával. Ezt ma már kevésbé fontos Kínának. Kína tömegáruival egyetlen fejlett tőkés ország nem lehet versenyképes. Az olcsó kínai tömegáruk lemondása sokkal nagyobb kárt okoz Amerikában, mint Kínában.

Tajvan külön kezelése is többe kerül neki, mint Kínának. Nem sokáig kell várni arra, hogy Tajvannak is fontosabb legyen Kína, mint az Egyesült Államok.

Xi sikere egyre inkább függ a Kína hazai sikerétől, mind az Egyesült Államokkal való viszonyától.

Harari sem veszi tudomásul, hogy a jelenkori világgazdaságban minden fejlett ország elsődleges érdeke az egymással történő kereskedelem. Az egymás közti feszült viszony többet árt, mint amit a barátság hoz. Azt kész ténynek tekintem, hogy a század közepére Kína is gazdasági szuperhatalom lesz. Ez azonban nem nagyobb feszültséget, hanem egyre nagyobb egymásra utaltságot hoz. A legtöbb újat továbbra is az Egyesült Államok fogja hozni, de azt is Kína tudja jobban, gyorsabban hasznosítani.

A tudományos és technikai forradalomra egyre inkább olyan felépítmények épülnek, amik jobban jutalmazzák, az egyenrangú munkamegosztást, mint a kereskedelmi, vagy akár a fegyveres háborúkat.